Debrecen város magisztrátusának jegyzőkönyvei 1606-1607 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 35. (Debrecen, 2002)

tehető, majd Zsigmond, Mátyás, II. Lajos, Szapolyai János, János Zsigmond megerősíti, illetve kiegészíti a kiváltságokat, így a debreceni polgárok bárhol folytattak az országban kereskedést, vámmentességet élveztek. A másik nagyon fontos tényező Debrecen vagyonosodása szempontjából, hogy árumegállító, illetve vásárjoggal rendelkezett. Az élénk áruforgalom területi megoszlását mutatja a jegyzőkönyvben gyakran előforduló helységnevek: Szeged, Gyula, Nagyszombat, Nagybánya, Kassa, Kolozsvár, Buda, Fehérvár, stb. A jegyzőkönyv egészére jellemző adósságbehajtásról szóló perek is az élénk áruforgalom bizonyítékai. Mindezek azt eredményezték, hogy Debrecen a XVI. sz. fordulójára a mezővárosok első vonalába emelkedik, nemhiába nevezi Verancsics Antal már 1536-ban Debrecent Magyarország legnagyobb és leggazdagabb városának, majd 1553-ban Tinódi Lantos Sebestyén „ arany lábú" jelzővel illette. A város határa fénykorában meghaladta a 120-130 ezer hektárt, a Nyírség közepétől a Hortobágy folyóig ért. Saját területén és a bérbevett pusztákon minden köz-és földesúri hatalomtól mentes, korlátlan jogot gyakorolt. A lakosságnak azonban csak negyede folytatott gabonatermelést, a fő foglalkozás az állattenyésztés volt. A gabonatermesztésre vonatkozóan alig-alig találunk utalást (köles göld 86/1), az állattenyésztést pedig egyértelműen a rideg állattartás jellemezte. A város vezető rétegét, a lakosság 10-12 %-át kitevő kereskedők alkották, akik elsősorban távolsági marhakereskedéssel szerezték vagyonukat. A város gazdálkodásában fontos helyet foglalt el az ipar. A céhes iparok közül többek között a csizmadia, a gyapjúfonó, a mészáros, a szabó és a szappangyártó céhhel foglalkozik a városi tanács. Az 1607. évi jegyzőkönyv utolsó oldalain pl. a debreceni kovácsokról, illetve a váradi lakatgyártókról olvashatunk: a mesterré válás módjáról, a mesterremek készítéséről, a legény kántorrá fogadásáról, stb. A város jövedelmeinek nagy része származott a bormérésből (felügyelői a borbírák), illetve a vásárokból (a vásárbírák és a vásárfelügyelők irányítása alatt). Az égetett bor (pálinka) árulásával az asszonyok foglalkoztak, felügyelői az inspectores viniadusti). Az eddigiekből kiderül, hogy a Debrecenben lakó városi polgárok számos kiváltsággal rendelkeztek. A török fenyegetettség is hozzájárult ahhoz, hogy korszakunkban nagyarányú betelepedésnek vagyunk tanúi. A jegyzőkönyv is gyakran említ váradi, makói, szegedi stb. jövevényeket. Számos helyen olvashatjuk ezt a szűkszavú feljegyzést: „ a város közé adta magát", vagy „Debrecen jobbágyai közé felvették", s ezzel a város polgára lett. A letelepedés engedélyezésének egyetlen feltétele az volt, hogy be kellett tartani a város törvényeit. A „nemes" jelző is előfordul, tehát voltak Debrecennek nemes polgárai is, bár a városban a nemesi előjogok nem érvényesülhettek a polgárjoggal szemben. A leggyakrabban előforduló nevek az ügyvédek (Kása Márton, Szentpéteri János, Ferenc deák) mellett: Nagy Gál István, Hidas Pál, Kádas Jakab, Csibró István, Balog Mátyás Szűcs András. Településtörténeti szempontból említhető Boldogfalva gyakori említése, ezt a falut 15811650 között a város zálogba vette, majd egybeolvadt a várossal 1857-ben. A nemesfém-tárgyak hagyatéki megjelölése utalhat egyrészt a vagyonosodásra, másrészt a kereskedelmi kapcsolatok élénkségére.