A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 30. 2004-2005 (Debrecen, 2005)
Tanulmányok - Szendiné Orvos Erzsébet: Debrecen 1604-ben
40 Szendiné Orvos Erzsébet: Debrecen 1604-ben tenyésztés és az azzal való kereskedés volt, amit a nyugat-európai megnövekedett keresletnek köszönhetett. A Magyarországról elérhető ausztriai, délnémet és morvaországi városok, Eszak-Itáliában pedig Velence hosszú évtizedekig korlátlan felvevőpiacot biztosítottak a magyar szarvasmarha számára. Az „ aranylábú ” Debrecen biztosította a pusztai állattartáshoz szükséges legelőket ami példátlan méretű területi gyarapodást eredményezett: határa olykor meghaladta a 120-130 ezer hektárt. A Hortobágyon és a város által megszerzett zálogbirtokokon hatlmasra nőtt a gulyák sokasága. A város saját területén és a bérbe vett pusztákon minden köz-és földesúri hatalomtól mentes, korlátlan jogot gyakorolt, és végső soron a városi tanács felelt a határ és a pásztorkodás rendjéért. A város vezető rétegét is a kereskedők alkották. A színdarabban szereplő Nagy Gál István is- igaz 1599-ben választották főbírónak - tekintélyes kalmár volt: kereskedett sóval, fűszerrel, posztóval, és nagyon valószínűsíthető, hogy marhával is. Felesége is kalmárasszony volt. A forrásokból következtethetünk vagyonukra is: a Piac utcán cserére vett házat, csak a felülfizetés 380 forintot tett ki, s 2-300 Ft adósságért perelt. A gazdagabb debreceni kalmárok kompániákba állva saját vállalkozásban hajtották az állatokat Bécsig, Nürnbergig, tehát nem külföldi felvásárlóknak adták el állataikat. Korszakunk jeles kereskedői, tőzsérei voltak: Kun Benedek, Vitális Menyhért, Nagy Boldizsár, Törös János, Balogh Péter, Szőcs Benedek, Puskás János, Nagy Balázs és Balogh János.20 Kereskedelmi területükre a felsőmagyarországi, az erdélyi szásu városok, a bécsi udvari kamarai, a brünni tartományi, a nürnbergi kerületi, augsburgi és müncheni levéltárakban találhatunk leírásokat. Leginkább szarvasmarhával, lóval, sóval, nyers bőrökkel és fémekkel kereskedtek. Az állattenyésztés mellett a gabonatermelés nem volt jelentős, viszont a kereskedelem elősegítette a kézműipar fellendülését. A lakosság közel fele folytatott ipari tevékenységet. A drámában szereplő Borzán Gáspár pl. szíjjártó volt András nevű rokonával együtt. Az iparosok közel 20 céhbe tömörültek, s több, mint 40 mesterséghez értettek. A városban számtalan műhely dolgozott a kor fogyasztása számára. A kézműipar csaknem minden ágát képviselve látjuk a debreceni céhek sorában: tímárok, gubacsapók, posztószabók, posztómetszők, szűcsök, kovácsok, portörők, szappanosok, mészárosok, hentesek, kocsigyártók, ötvösök és egyéb míves emberek. Vámmentességüket Rudolf 1593-ban erősíti meg, fejlődésüket elősegítve. A vizsgált évben, 1604-ben alakítanak külön céhet a csizmadiák, akik addig a varga céhbe tartoztak. A legelőkelőbb török basák, bégek Debrecenbe küldik fegyvereiket, órájukat javítás végett. Az ötvösök is kiemelkedő iparművészeti alkotásokat hoztak létre. A mesterség fejlettségére utal az a tény, hogy a kecskeméti ötvösök céhszabályzatukat a debrecenieké után készítették.A gyapjú-és textilipar 52 artikulusból álló céhszabályzata is ekkor készült, Nagy Gál István főbíró tollából. Hasonló gazdag és nagy múltra tekint vissza a bőripar, amit az állattenyésztés látott el bőségesen nyersanyaggal. Élelmiszeripara európai hírnévre emelkedett: A debreceni kenyérről azt írja Evlia Cselebi, hogy ,, a világ negyedrészén sincs párja". Towson angol utazó is áradozik róla:.....könnyebb, fehérebb és ízletesebb kenyereI sehol a világon nem ellem, mini Debreczenben. Egy-egy kenyérnek nagysága -- ne higgyjék hogy ez talán tréfa - fél köbrőf. Ezért a hírnévért meg is fizetett a város: töröknek, tatárnak, 20 Zoltai Lajos: Debrecen ipara és kereskedelme a XVIH.sz. elejéig. In:DKK. 1912. 92.
