A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 30. 2004-2005 (Debrecen, 2005)

Forrásközlések - Radics Kálmán: Zoltai Lajos: Debrecen vizei

A Tócó mellékéről gyakran kerülnek elő földmunkálatoknál, múzeumi ásatásakból is művelődéstörténeti emlékek. Már a kő- és bronzkori ember is megtalálta partjain megélhetésének legszükségesebb feltételeit. Nyomába léptek a népvándorláskor népei. A folyását hosszú sorban követő kisebb-nagyobb halmok a történelem előtti időkből valók. Néhányat a városi múzeum mindjárt alapítása után megásatott. A múzeum 1907. 1908. és 1927. évi jelentéseiben, a Múzeumi és Könyvt. Értesítőben (1907.) és a Debr. Képes Kalendáriumban számoltam be ezekről. A Tócó közelében, a szentgyörgyi Csegehalom táján találták 1858-ban a világhírűvé lett hajdúböszörményi bronzkincset is. (Hampel: M. o. bronzkor.) A tócóvölgyi városi téglagyár agyagbányáiban nagy számmal mutatkozó méhkas alakú üregek Sőreghy János szellemesen megokolt új elmélete szerint az ősember fazekasmesterségéhez, tűzhelye felépítéséhez szükséges anyag kivájásakor keletkentek. Eredeti rendeltetésük tehát nem az, hogy téli lakások, vagy éléskamarák szerepét töltsék be, ahogy ideig vélekedtek általában a régészek a konyhahulladékkal, szeméttel, földdel megtelt efféle üregekről. (A Déri-múzeum 1931. évi Jelentése 43-58. I.) Ha ez az elmés magyarázat csakugyan megállja helyét, akkor a Tócó völgyében, átellenben a később települt Debrecennel, körülbelül 1800-2000 ével ezelőtt virágzó agyagiparnak kellett kifejlődnie, egy valószínűleg kevert barbár nép kezében, amely az üregekben talált edények tanúsága szerint már korongon dolgozott és a ások üreg bizonyítja, hogy vagy hosszú időn keresztül, vagy nagy tömegben állította elő a környék szárasára jól kiégetett csinos edényeit.

De a magyarság is megszállotta ezt az egykor bővizű, halban, vadban gazdag, erdőtől is árnyékolt és védett Tócó partot. A megélhetés könnyűsége vonzotta ide Debrezun, Salamon, Zetemér, Szentgyörgv, Macs, Lombi (Szent Kereszt), Thurna (Boldogasszonyfalva) és Szepes nevű helységek legelső telepeseit.

A monda szerint a Tócó olyan bővizű forrásból fakadt a zeleméri pusztán, hogy a debreceniek malomkövekkel (más változatban súlyos félszalonákkal) tömték el, hogy árvízként el ne öntse városukat.

A középkori oklevelek Tochzo, Tothzow aqua, Tothzó néven már 1394., 1415.,

1417., 1424. években említik. (Zichy Okit. VI. 29., 359., 361., 441. és Vili. 209. L. Debr. Muz. 1912. évi Jelentésében is Zoltaitól Macs történetét.)

A városi tanács 1554-ben eltiltja az idegeneket a Thoczó tavában való halászástól (Jkv. 1547-57: 497. I.) 1645-ben pedig szűcsöket tartja távol a halászatra alkalmas Tócó vizének bőrmoással való beszennyezésétől. (Jkv. 1645:593: I.)

157. Tökös fenék, az ohat—csegei határszélen. 1780. (D. L. Tkpgy. 8. sz.)

158. Tökös tó. Haláp felső részén, a halápi telektől észak-keletre. 1771. (D. L. Tkpgy. 177. és 14. sz.) Ma is rétes terület. Közelében, a Mauser (Lám) és Magyarféle kaszálók dombos részén bronzkori telepek és népvándorláskari sírok kerültek elő. (Városi Múzeum 1905-907. évi Jelentései. Múzeum -és Könyvt. Ért. 1907. évf.) Tölösrét. L. Tetős létnél.

159. Tövises ér, az olsati erdőben. (D. L. Az ohati erdő térkepe 1842-ből. Trkgy. 183. sz. és Zelizy id. m. 29. 1.)

Újgát. L. a. Tócónál.

160. a. b. Zárni rét és fok. A hortobágyi p. déli részén. (Berényi tkp.)

Zavar. L. Szavar.

161. Zoltán fenék, rácsár a hortobágyi p. mátai részén Kecskés p. felől. Most beleHajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XXX. 279