A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 29. 2002-2003 (Debrecen, 2003)

Tanulmányok - Szendiné Orvos Erzsébet: Debrecen és Erdély a XVII. sz. végén 1686-1693

36

gi erőforrásra. Egy német utazó, Wagner Johann így ír a városról 1687-ben: „...nagy kiterjedésű, jeles magyar város Tokaj és Várad között, a síkságon fekszik. Nincs fala és kapuja, csak sövény és palánk keríti, azon is éjjel és nappal be lehet jutni...Népes hely, a háború előtt Török- és Lengyelországgal s Ausztriával kereskedett. Lakói magyarok és reformátusok. A császárnak, a töröknek és Erdélynek egyaránt adót fizet, ami évente többre rúg 60.000 tallérnál (90.000 Ft) s emellett mégis éjjel és nappal a legnagyobb gondban él."10 11 Teleki Mihály 1686. márciusában így ír: "Debreczent annyira elpusztították, nem képes 25 vagy 30 esztendeig helyreállni... Bécsben meg voltak győződve arról, hogy 60000 ember lakik a városban, s ennek megfelelően róják ki a terheket is. A császári csapatok...az mit rajtok elvehetnek, elviszik."11 A polgárok zaklatása, javaik prédálása mindennapos volt. Várad ostromával pedig beszállásolja magát 6, 8 időnként 16 lovasezred is a városba. Ezek élelmezése, a lovak tartása a város gondja volt, s ezen felül naponta 500 napszámost kellett kiállítania a sáncmunkákhoz. Ezt az emberfeletti megterhelést súlyosbította az a tény, hogy a Caraffa hadisarcát és az 1688. évi sáskajárást még nem heverte ki a város. Várad ostroma sem hozott kezdetben azonnali sikert, ezért a tábornok téli szállásra vonult csapatával. Debrecen védtelen maradt, amit a váradi basa ki is használt, rátört a városra, a várost hűtlenséggel vádolta és követelte 4 évi adójuk visszafizetését. Megérkezett közben a tatár sereg Galga szultán vezetésével Várad alá és a váradi basa a tatárok elszállásolására utasította a debrecenieket. Az elöljárók könyörgésére ezt később megválthatták 10.000 aranyban. 1692 tavaszán újra kezdődött Várad ostroma és június 5-re a basa fel is adta a várat. Ez kétségtelenül nagy tehertételtől szabadította meg Debrecen népét, azonban helyzete így sem volt éppen irigylésre méltó. A tatár csapatok még éveken át be-beütöttek a városba, és megsarcolták azt. Velük párhuzamosan prédálták Debrecen Thököly portyázó kuruc katonái is. Csak 1693-ban 1500 lovat hajtottak el a város legelőiről, aminek következtében a polgárok „...csaknem teljesen igavonók nélkül maradtak..."12 Míg korábban az adófizetés alakjában kimerülő laza erdélyi és még lazább török függőség alatt az önkormányzás szabadságát akadály nélkül élhette, most a pénzügyi bajokkal küzdő kamara a földesúri hatalma alatt álló városból igyekezett minden elérhető anyagi szolgáltatást kipréselni.13 A város kiváltságai megcsorbultak, lakosait dézsma alá vetették, a harmincadvámot kezdték rajtuk megvenni, s a város nem volt már korlátlan úr sem régi földjén, sem új birtokain. Az a lehetőség is fennállott, hogy a várost a kamara jó pénzért magánföldesúr hatalmába veti. Ezért igyekeztek a város vezetői a régi kiváltságait megújíttatni s új felettes hatóságai előtt elismertetéshez juttatni. A jövő szempontjából különösen három oklevél vált fontossá, mely biztosította Debrecen számára az Erdéllyel folytatott szabad kereskedelmet. Az elsőt 1686. aug. 1-én Rabatta főhadbiztos adta ki, mellyel biztosította a debrecenieket, hogy Magyarországon marháikat harmincad fizetése nélkül bárhová hajthatják.14 A másodikat 1686. nov. 8-án Caraffa tábornok adta ki, melyben azokat a debreceni kereskedőket menti

Szendiné Orvos Erzsébet: Debrecen és Erdély a XVII. század végén

10 Wagner Johann , Cristoph 1687. 110.

11 Történelmi Tár 1886. 305.

'■ Szűcs István: Szabad királyi Debrecen város történelme Il.k. 493.

13 Buda visszafoglalása után kettős igazgatás érvényesült éveken át. A katonai igazgatás mellett a polgári igazgatás is fokozatosan kiépült, a Tiszántúlra az Eperjesen székelő szepesi kamarai adminisztráció terjeszkedett ki.

14 HBML. IV.A.1021/b. 30.k. 304.