A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 27. 2000 (Debrecen, 2000)
Forrásközlés - Zoltai Lajos: A Hortobágy. Közli: Radics Kálmán
Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XXVII 325 II. A puszta talaja. Vizei. Halmai. A Hortobágy felszíni talaja sziksóval erősen átitatott barna és sárga színű lösz. Csak a Tisza közelében került a homok az agyagréteg fölibe. Az elszikesedett lösztalaj a felszíntől kezdve két-három méter, sőt ennél nagyobb mélységig tele van gömb, henger vagy más alakú kisebb-nagyobb konkreciókkal, ezekkel a sárga színű „löszbabák”-kal, melyek a szénsavas mész leszivárgásából keletkeznek. A Hortobágy gyepes földjén itt-ott, a vízállásos helyeken temérdek mennyiségben borsó, köles, lencse, kása nagyságú alakulatok, „vasborsó” néven ismert vegyi konkreciók is jelentkeznek elsőleges és másodlagos fekvésben. A növényzetnek már ezek is ellenségei. De még inkább a „vakszik”, melyből a természet a szegénység foltját rakta a Hortobágy zöld köntösére. Sivár, ínséges képe van ott a pusztának, ahol vakszik borítja. Természettani és vegytani sajátosságainál fogva ez a legrosz- szabb talajnemek egyike. Rendkívül tömött, összeálló; a nedváramlás benne teljesen megszűnik, a levegőt sem ereszti át; a növény gyökerei nem tudnak belehatolni. Különben is hiányoznak belőle a növény tenyésztésére legszükségesebb alkotórészek. A sósporral belepett fehérlő vagy szűrkélő vaksziken csak gyéren tengődik néhány fűszál. Száraz időben a szikes talaj kőkemény, csákánnyal is nehezen vágható ; esőben nyűlós, ragadós sárrá változik. A talaj legveszedelmesebben elszikesedett, legtöbb a vakszik a mocsaras, vízállásos helyeken, Máta északi és északnyugoti részén, amelyet a pásztor találóan „ Csunyajölel”-nek nevez. Itt legrosszabb a legelő és legjárhatatlanabbak az utak. Itt szemlélheted a hirtelen kiszáradt tócsák területén az 1-2 ujjnyi széles s arasznyinál mélyebb repedések által szétválasztott, többszögű, fölül sima nagy agyaghasábokat, melyek bár felül már keményre szikkadtak, alul még lágyak, úgy, hogy a reájok tévedt állat, szekér alig tud onnan kivergődni. Ez az ős alluvialis felszíntalaj nagyszerűen egyenes, sima, mint a kinyitott könyv lapja, mint egy „óriási kerek asztal.” Tengerszín feletti magassága mindenütt csaknem egyforma: 88-90 méter. Szemmel is észrevehető különbség csak ott van a felszínben, ahol a vizek vájtak maguknak pihenő helyet, vagy lefutó medret és ahol egy-egy kerek halom gubbaszkodik szétterpeszkedve.
