A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 20. 1993 (Debrecen, 1993)
Zoltai Lajos munkáiból - Sípos Ferenc: A Sípos családnév kialakulása
A régészeti leletek két magyar sípfajtával ismertetnek meg bennünket: az emberfejes sámánsíp Tatán került elő, a IX—X. században készült,6 gyógyításra, varázslásra használták; voltak az avarokéhoz hasonló madárcsali sípjaink is — XL, XIII. századi példányait Zolnay László találta meg7 A síp egy újabb fajtájáról Anonymus szól. Az 1200-as évek elején keletkezett leírás a honfoglalás korát idézi: Amikor Árpád vezér bevonult Óbudára, nagy lakomákat tartottak Attila király palotájában. ’’Mind ott szóltak szépen összezengve a kobzok meg a sípok a regösök valamennyi énekével együtt,”8 Itt már a síp a szórakoztatás egyik eszköze, a mulatság fényét hivatott emelni. Ha el akarunk igazodni a sokféle konkrét síp között, először ajánlatos elkészítésük célját firtatnunk. A csőszerű eszközből különféle hangok jöhettek elő: élesek, messze hallatszók; lágyak, emberi fülnek kellemesek; madárcsicsergést utánzók. A hangok széles skálája sokoldalú alkalmazást tett lehetővé. Használhattak sípot jeladásra, gyógyításra, szórakoztatásra, fújhattak tánczenét, csalogathattak madarakat. Mindre láttunk példát, csak a jeladásra nem! Pedig ez a síp lényege! A meghatározás is ezt emeli ki: ”. . . különösen jeladásra használatos ilyen eszköz. . . ” A VI-IX. század folyamán a délorosz sztyeppen a magyarság nemcsak együtt élt török népcsoportokkal, hanem politikai fennhatóságuk alá is került! És velünk szemben a török népek mind a fegyverzet, mind a hadviselési fortélyok ismeretében fölényben voltak!9 Joggal feltételezhető tehát, hogy ők ismertettek meg bennünket a jeladásra szolgáló harci síppal (A madárcsali síp, a pásztortársadalmak kedvelt hangszere ugyanis Kö- zép-Ázsiában, Kelet-Európábán közismert volt — ezt már ekkor ismernünk kellett!). E hangszer lényege, hogy hangja messze elérjen, a csatazajban is jól hallható legyen. Hosszú, alul öblösödő lehetett, mint a későbbi tárogatók; talán fából készült. Funkcióját tekintve a kürthöz, trombitához hasonlítható: jelére gyülekeztek, rohamra indultak, visszavonultak őseink, s talán a tábori élet irányításában (ébresztő, takarodó, ebéd, riadó) is volt szerepe. A könnyűlovasság visszaszorultával e fegyevernem jellegzetes hangszere is lassan eltűnt, 1809-ben már unikumnak számított, szerepét a trombita és a kürt vette át. Ez hát az a bizonyos fajta síp, amit kerestünk! » Létére 1797-ben Vályi K. András névtelenül megjelentetett röpiratá- nak címével utalt: Tárogató-síp, a’ vagy olly hajdani magyar nemzeti másikának neme, melly által a’ régi magyarok táborozások idején egymást a’ tsata mezőre összve-hívták. Mátray Gábor: A Muzsikának Közönséges Története című munkája a Tudományos Gyűjtemény 1828., 1829., 1830. és 1832. évi köteteiben jelent meg, a Magyar Muzsika Története című rész az 1829. évi II. és III. kötetben kapott helyet. Az alábbiakban az 1984-es, kötetbe gyűjtött kiadásból idézünk: G Zolnay i. m., 1977. 49., 51. o. 7 Uo. 29. o. 8 P. mester: A magyarok cselekedeteiről. In.: A magyar középkor irodalma. Magyar Remekírók. Budapest, 1984. 52. o. 9 Magyarország története I., 1984. 498. o. 174
