A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 19. 1992 (Debrecen, 1992)

Balogh István tiszteletére - Orosz István: A belső legelő használata Debrecenben a XVIII-XIX. században

zes jószágaikat a bellegelőre, akik cenzusos föld birtokosai voltaik, és így részt vállaltak a zálogösszeg kifizetéséből. Akik földet nem váltottak de lóval és szekérrel szolgálták a várost, vagy cserei kaszlóföldek után fizettek, de béres föld után nem, azok legelőbért kellett fizessenek, minden ló és szarvasmarha után 30 váltó krajcárt. Akik nem szerezték meg a polgárjogot Debrecenben, azaz nem voltak concivisek, de lóval és szekérrel szolgáltak, azok 1 váltóforint legelőbért tartoztak adni a város kasszájába, míg azok akik sem concivisek nem voltak, sem szolgálattal sem tartoztak, más fél váltóforintot fizettek. A juhok és sertések után fizetendő legelőbér mindhárom kategória esetében fele volt a fentieknek." 1839-ben ez utóbbi bért 1/3-dal leszállította a közgyűlés.11 12

1836-ban, 1839-ben, majd 1845-ben a közgyűlés újabb statútumokat alkotott a legeltetés szabályozására. 1836-ban pl. megszüntették a külső legelőkön a béres földek birtokosainak korlátlan legeltetését s megállapították az ingyen legeltethető állatok arányát, nyilas földenként 5 darab nagy, illetve 25 darab kisjószágban, de a felső határ a földektől függetlenül gazdánként 240, illetve 1200 állat volt. Ezen felül a cenzusos földek megváltásában résztvevők sem hajthattak ingyen állatokat a legelőre. A belső legelő használata azonban továbbra is ingyenes maradt.13

Volt a legeltetés rendjét szabályozó statútumoknak még egy fontos alapelve; legeltetési jogát senki, másra nem ruházhatta át, így polgárjoggal nem rendelkezők pl. nem vehették meg az ingyenes legeltetés lehetőségét a cívisektől.14

A legeltetés rendje a belső legelő felosztásáig, 1876-ig nem változott. 1836 után a helyzet annyival lett nehezebb, hogy a város Pallag cenzusos puszta közlegelő jellegét megszüntette, mert vállalkozóknak adta bérbe. A korábban ott tartott heverő nyájakat a külső legelőkre helyezték át, de az őrlős ménes a bellegelőre került, s zsúfoltabbá tette a város körüli legeltetést.15

A belső legelő „legeltetés általi” használata természetes, s azt is annak tekinthetjük, hogy itt csak kezes jószágok járhattak. Nem maradhat azonban magyarázat nélkül a „szántás általi” használat.

A belső legelő időszakosan szántott határrészeinek keletkezését valószínűleg azzal kell magyaráznunk, hogy a hagyományos alföldi gazdálkodási rendben a szálas gabonákon kívüli termelvényeknek nem volt helye a szántóföldi övezetben. A tarlószabadulás és a tarlólegeltetés általánosan érvényesülő szokása lehetetlenné tette, hogy a szálasgabonákétól eltérő tenyészidejű növények a gabonák közé bekerüljenek, még akkor sem, ha a szigorú nyomáskényszer — mint az alföldi városok határában általában — nem érvényesült. E növények termelése többnyire a legelő mezőkön kialakított kertekben történt. Ezek a kertek a szó eredeti értelmében a legelő állatoktól „elkerített, elárkolt” földdarabok voltak, ahol az adott növény termelése rendszerint szigorú közösségi szabályok szerint folyt. A középkor évszázadai óta tudomásunk van az alföldi települések határában

11 Balogh István; Mezőgazdasági termelés és agrártársadalom. (In; Rácz István szerk.; Debrecen története 1693—1849. 2. k. Debrecen, 1981. 302—303. 1. Rác2 István; i. m. 136—137. 1.

12 HBML Debrecen IV. A. 1021/g. 1. k. 1867.

13 Rácz István; i. m. 137—138. 1.

14 HBML Debrecen IV. A. 1021/g. 1. k. 1867.

15 Balogh István; i. m. (Mezőgazdasági termelés...) 302. 1.

78