A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 19. 1992 (Debrecen, 1992)

Balogh István tiszteletére - Borosy András: Az erdélyi fejedelmek fennhatósága alá tartozó mezővárosok

A földesúri hatalom alatt álló mezővárosok élén rendszerint villicus (falunagy) áll, kit néha iudex (bíró) néven emlegetnek. Ezek mellett esküdtek működtek, akiknek száma rendszerint 12 volt. A bíró a földesúr által engedélyezett módon és mértékben gyakorolta a hatalmat. Kevés földesúrnak volt pallosjoga, s így büntető ügyekben nem sok mezőváros ítélkezhetett. Általában a földesúri mezővárosok lakói kevéssé különböztek a jobbágyoktól, inkább némileg előnyösebb helyzetben lévő jobbágyok, mint polgárok. Más a helyzet a királyi mezővárosokban. Ezek lakói — így Désé — már jogi értelemben is polgárok Balás szerint. A kétféle mezőváros közötti határ néhol bizonyára elmosódott, mert voltak olyan városok — pl. Vízakna —, melyek hol magánföldesúr, hol a király birtokában voltak. A Székelyföldön a polgárság nem állt olyan távol a többi társadalmi rétegektől, mint Erdély magyar vármegyéiben. A városokon kívül székely polgárral nem találkoztunk, a városi székely viszont mind polgárjoggal élt. Kevés székely főembernek volt városi háza. Nem esik szó városban lakó lófőkről, vagy gyalogokról (közszékelyekről). Ha voltak ilyenek, úgy látszik teljesen beolvadtak a polgárok közé.

A magánföldesúri mezővárosok a középkori Erdélyben állandóan szaporodtak. Az önálló fejedelemség kialakulása után számuk csökkenni kezdett. A városi önkormányzat elvét az 1552-es tordai országgyűlés megerősítette, amennyiben kimondta, hogy közös akarattal választott városi bírót nem lehet jogos ok nélkül elmozdítani, vagy ha ez megtörtént, vissza kell helyezni állásába. Az olyan nemesek utódai, kik a városi kiváltság idején már ott laktak, s nem léptek a polgárok közé, nemesi jogukat megtartották. A később beköltöző nemesek általában a polgárok közé olvadtak. Későbbi munkájában Balás Kolozsvár mellett Gyulafehérvárt nevezi szabad királyi városnak. Szabad mezővárosoknak nevezi Abrudbánya, Déva, Fogaras, Görgény, Gyalu, Hátszeg, Huszt, Karánsebes, Kolozs, Ko- lozsmonostor, Kővár, Lugos, Szamosújvár, Szék, Várad, Vajdahunyad, Verespatak, Vízakna, és Zílah helységeket. Voltak „nemes” városok, melyek a vármegye tisztjei alá voltak ugyan rendelve, de tisztségviselőiket maguk választották. Ilyen volt Dés, Ó- és Üj Torda, Nagyenyed. A Laksá- gon (az erdélyi magyar vármegyékben) különféle kiváltságai voltak Tekének, Szászrégennek, a Partiumban Belényesnek, Borosjenőnek, Kismarjának és természetesen Debrecennek.

Sok helyiség taxát azaz adóáltalányt fizetett, s nem mindig ugyanazok. 1540 táján Kolozsvár, Nagybánya, Felsőbánya, Torda, Dés, Nagyenyed, Gyulafehérvár, Abrudbánya volt Balás szerint taxás város. (Ugyanakkor Kolozsvárt és Gyulafehérvárt szabad királyi városnak nevezi.) A 16. században taxás várossá lett még Egeres, Almás, Nagysajó, Bethlen, Offenbánya, Bánffyhunyad, Vízakna, Királyújfalu, Szovát, Fekete, Detre, Zílah, Kőrösbánya, Vajdahunyad, Szentjobb, Belényes, Szék, Kolozs. Az utolsó hét helység neve hamarosan kimarad a névsorból, bekerül viszont közéjük Nagyszentmihály, Gáltő, Sina, Kiscserged, Gerla és később Szamosújvár, 1611-ben a taxás városok: Egeres, Almás, Bánffyhunyad, Vízakna, Kolozsvár, Fehérvár, Abrudbánya, Kismarja. 1627-ben közéjük kerül Várad. A taxafizetés rendszere 1662-ig marad fenn.6

6 Balás Gábor: A középkori erdélyi polgárság és közigazgatása. Különlenyomat a Városi Szemle XXXIII. évfolyamából, 7—30. 1. — 17. ö.: Erdély jókora jogtörténete 1540—1849 közötti korra. Budapest, 1979. 116—118. 1.

62