A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 19. 1992 (Debrecen, 1992)

Balogh István tiszteletére - Für Lajos: Politika, tudomány, debreceniség. Balogh Istvánnal beszélget Für Lajos

tudtam, kik ültek ott. Csak azt tudom, nem hittem. Szinte hihetetlennek tartottam, hogy ez a vezetés olyan mértékben megzavarodjon. A vezetés, amelyik addig a bölcsesség letéteményesének tartotta magát. Ügy véltem, hogy itt valami csalfaság van. Nem isteniül való, hogy ezek eddig így beszéltek, mostantól másként gondolkodnak majd. Ilyen nincs. Valósággal belém nyilallt a kegyetlen felismerés: szenvedő elviselő je voltam és leszek ezután is a történelmi eseményeknek.

ötvenhatban jártam-keltem a városban, hallgattam a beszédeket és a beszélgetéseket, és még jobban összezavarodtam. Mert az ellentétes nézetekből csak az derült ki, hogy egyesek vissza akarják csinálni azt a soha nem volt régi jó világot, mások pedig akarnak valamit, csak azt nem tudják, hogy mit. Így éreztem, ezeket gondoltam akkor is, amikor jöttek hozzám a volt parasztpártak, hogy indítsuk meg a parasztpártot, merthogy az már Pesten is megalakult, éppen a Mezőgazdasági Múzeum, a Vajdahunyadvár udvarán.

(Baloghné): A két parasztpárti, aki a lakásunkra is eljött, olyan fehér hajú öregember volt.

— Az egyik alelnöke, a másik meg elnöke volt a parasztpártnak.

(Baloghné): És amikor győzködték az uramat, hogy csináljuk meg

itt is a parasztpártot, ő csak azt mondta nekik: menjenek haza, szántsanak, a magnak a földbe kell kerülni. Mert hogy itt mi lesz, azt csak az Úristen tudja, de enni akkor is kell az országnak. így volt, erre igen jól emlékszem.

— De engem az késztetett legjobban a realitások józanabb mérlegelésére, hogy a tankok itt vonultak szinte a házunk előtt. Alig tudtam bemenni a hivatalba, mert egymást érték, annyi hely se volt közöttük, hogy át lehessen menni az úttesten. A parasztpárt visszaállítását szorgalmazóknak azt mondtam: ide figyeljenek, emberek, ezek a tankok befelé jönnek, nem kifelé. Nem is alakult meg Debrecenben a parasztpárt- A kisgazdapárt megalakult, jött hozzám a párt egyik korifeusa, az egyik neves debreceni fiatal cívis, hogy ők a város nyugati részén már megalakultak. Válaszom az volt: mi akkor sem alakulunk meg. Október 29., 30., 31-én voltam Böszörményben, Tégláson meg Sámsonban, és ott is igyekeztem lebeszélni az embereket.

— Ha ennyire visszafogott magatartást tanúsítottál, miért kellett később a debreceni állásoddal fizetned, pontosabban: miért kényszerítettek állásod és városod elhagyására?

— Igazán ma sem tudom. Hiszen velem ezt soha senki nem közölte, igaz, én sem kérdeztem. Amit tudni vélek, az csak mindenféle jelek utólagos összeillesztgetése, törött cserepek módjára. Magam sohasem jártam utána. Az elbocsátásomról szóló miniszteri végzés ennyit mondott csupán: 1956. október napjaiban „nem tanúsítottam elegendő forradalmi és kommunista éberséget”. Az indoklás hibás.

— Mik hát akkor azok a törött cserepek, amelyekből összeilleszthető a sorsfordító esemény utólagos váza?

— Közvetlen okként elbocsátásomban alighanem parasztpárti-köz- életi múltam játszhatott szerepet. Funkciómról, mint említettem, magam mondtam le, tehát nem menesztettek. Ezután, ami a közszereplést illeti, teljes visszavonultságban éltem. A „piacon” tovább ágálókat még kö- lyökkorukból vagy másfelől ismertem. Tudtam, és ők is tudták, hogy

30