A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 19. 1992 (Debrecen, 1992)

Balogh István tiszteletére - Für Lajos: Politika, tudomány, debreceniség. Balogh Istvánnal beszélget Für Lajos

szinte belülről ismerem korrupt és kisszerű üzelmeiket, a politika kívánalmait messze felülmúló inmoralitásukat. Tudott volt az is, hogy nem szeretem a dogmákat, akár vallási, akár politikai eredetűek is azok. Mindezek miatt az ágálok szemében gyanús alak lettem. Mivel sem politikai, sem más jellegű zsiványságot nem tudtak rám bizonyítani, nőügyeim sem voltak, a koncepciós pereket pedig magasabb fórumokon konstruálták, ezért a bizalmatlanság állandósult, sőt erősödött körülöttem. Kiakolbólitásom után évek múlva hallottam: „ez a Balogh megérdemelt volna öt-hat évet, de hát nem lehetett rábizonyítani (ezt így mondotta valami illetékes Gabinak) semmit”. A közvetlennek mondható okok „színjátéka” pedig 1956. október 30-án vagy 31-én délelőtt kezdődött. Ekkor jött át a múzeumba a szomszédos pártbizottságról valaki vagy hat-nyolc emberrel, hogy engedjem meg: a pártbizottság védelmére géppuskákat állítsanak fel a múzeumban. Ez kulturális intézmény, mondtam én, kérésüket nem vagyok hajlandó teljesíteni. Később mégis visszajöttek. Nem érzik magukat biztonságban — mondták, ezért engedjem meg, hogy a múzeumba beszállásolják magukat. Ha azt hiszik, hogy itt nagyobb biztonságban vannak, akkor annak nincsen semmi akadálya. Ott éjszakáztak. Amikor reggel bementem, hűlt helyüket találtam csak. Hogy kik voltak, nem jegyeztem meg. Gondolom, prominens személyek lehettek. Alighanem azok, akiknek később, mint hallottam, nagy részük volt Ménes János és Kulcsár Ferenc menesztésében is. Lehet, hogy ott és akkor fennhéjázóan beszéltem velük, később ezt is mondták, s némi irónia is volt a hangomban, de csúfolódás semmiképpen nem. A rendőrségi nyomozás 1957 júniusában már tisztázta a helyzetemet. Ekkor jött a f egy verre jtegetési ügy, ami hitem szerint szándékos provokáció volt. Miután ez sem volt elég, újabb port kavartak a múzeumi portás elbocsátásából. A sűrűsödő, már-már fojtogató bizalmatlanság, az állandósuló zaklatások miatt végül én kértem magam ellen fegyelmit. Az eljárást levezető Dobrovits Aladár abban állapodott meg a pártbizottsággal, hogy egy évig másutt és nem vezető beosztásban, de Debrecenben nem dolgozhatom. Ám mire Dobrovits Pestre ért, Mi- hályfi államtitkár innen már megkapta telefonon az ukázt: szó sem lehet egy évről és Debrecenről. Nekem innen véglegesen mennem kell! Egy év múlva megtudtam: a helyi álláspont szerint máshol akármi is lehetek, dolgozhatok bármilyen munkakörben, de Debrecenbe soha nem jöhetek vissza. Az alapvető bizalmatlanság tehát 1948-ban kezdődött, s a gyanú köde azután sem, azóta sem oszlott el. Történész módjára: harag és elfogultság nélkül próbáltam a cseréptöredékeket összerakosgatni. . .

— Valójában hát ezért kellett elhagynod a Déri Múzeum igazgatói székét, s ezért kellett nyugdíjazásodig, negyed századon át átjárnod nap mint nap Nyíregyházára kenyeret keresni. Előbb az ottani múzeumban dolgoztál, aztán a levéltár vezetői posztját töltötted be 1973-ig. Sajnáltad-e, hogy a hatalom kegyvesztettje lettél?

— Nem lettem kegyvesztett, 1948-ban magam léptem ki a bűvöle- tes kötelékből. Mert nemcsak belépni, hanem kilépni is tudni kell. Köz- vitézkedésem korszakáról szólva, Arany János Bolond Istókját is idézhetném: „Óh láttam én, hisz ott is voltam egyszer, Tenni kevés — de halni volt esély.”

31