A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 19. 1992 (Debrecen, 1992)

Balogh István tiszteletére - Für Lajos: Politika, tudomány, debreceniség. Balogh Istvánnal beszélget Für Lajos

— Keservesebb volt az élet, mint ahogyan ezt a korabeli közéleti politika és a lelkesülő utólagos magyarázatok alapján gondolnánk. A negyvenhatos nyár igen száraz volt, a negyvenhetes még szárazabb. Rossz termés volt. Negyvenhétben Szent György napjára már elfagyott a búza, az árpa. Munka meg nem volt. Egymást érték az éhségtüntetések, főként Nádudvaron és Balmazújvároson. Jogosan, mert valóban keserves, éhínséges idők voltak azok.

— Igazi éhségtüntetések? Nem bujtogatott?

— Nem, nem, éhségtüntetések voltak ezek. A szociális felügyelővel megvizsgáltattam a helyzetet és kiderült, hogy Nádudvaron négyszáz-ötszáz olyan család van, akinek betevő falatja sincsen, munka se volt, legfeljebb időnként amolyan ínségmunkák akadtak.

— A szegénység, a munkanélküliség csak Hajdú megyei jelenség?

— A munkanélküliség országos volt. Hogy az éhínség milyen méretű, azt nem tudom, de hogy itt, főként a Hortobágy-széli helyeken nagy volt, az bizonyos. 1947 májusában telefonáltak Nádudvarról, a pártbizottságról pedig Szabó István: Főispán úr — mondta —, Nádudvaron tüntetés van, a lecsillapítására legyen szíves, intézkedjék. Felhívom Nádudvart és mondják, hogy mintegy négyszáz ember megostromolta a községházát, s a községházára beszorult a bíró meg a jegyző és a nádudvari kommunista párttitkár Oláh Imre. Kérték, menjek ki, szabadítsam ki őket. Valamit csinálni kell. Karhatalmat ilyen helyzetben nem lehet kirendelni. Kimentem. Vagy ötszáz ember volt a községházán. Három órán keresztül beszéltem hozzájuk, hogy csillapítsam őket. Kossuthra is hivatkoztam. De azok nem tágítottak, ásóval, kapával hadonásztak, kenyeret, munkát követeltek. Na, mind közelebb jöttek, már éppen csak a hasamba nem léptek. Volt közöttük egy-két hangadó, akik azt kiabálták: itt a malomban rengeteg búza van, ki kell azt osztani. Olyan búza volt ez, tudod, ami a Közellátási Minisztériumnak a rendelkezésére lett volna szánva. Na mindegy, gondoltam magamban, agyon nem veretem magam, annyi eszem nekem is van. Menjünk a malomba! Mentünk, és kiderült, hogy ott százötven mázsa búza van. Kiadtam a jegyzőnek, írják össze, akiknek nincsen kenyere, mennyi a családja, és aszerint osszák szét a gabonát.

Kérdem tőle: mit akarnak?

— Hát rendet csinálni.

— Minek, rend van már ott.

Így azután eloszlott a tömeg. Én pedig megszabadultam. Amikor már jövünk hazafelé, a nádudvar—szoboszlai úton, jön ám a rohamrendőrautó vagy ötven puskással, élükön a rendőrkapitánnyal.

— Nem kell beleavatkozni, vonuljatok szépen vissza. Különben is mit tudnátok csinálni? Belelőni az éhezőkbe? Hogy gondoljátok? Menjetek csak haza.

Kerülő úton sikerült azután valami éhségsegélyt biztosítani a csatornázási földmunkához, így aztán aratásig ki lehetett valahogyan húzni. Alighogy elcsendesedett a nádudvari zendülés, jött ám Szobek András, a közellátási államtitkár (később begyűjtési miniszter): Hát főispán úr, magát tesszük felelőssé, ha vissza nem szerzi a kiosztott búzát. Két éven át örökké nyaggattak, hogy én vagyok a felelős, szerezzem vissza, amit könnyelműen kiosztottam.

25