A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 17. 1990 (Debrecen, 1990)

Zoltai Lajos munkáiból - Zoltai Lajos: A régi Debrecen vallásos buzgósága és áldozatkészséges. Közli: Radics Kálmán

Általában véve azok, akik földi javacskáikból Isten dicsőségére is szántak valamit, rendesen 3—5—7-felé osztják kegyescélú hagyományaikat.

Az ekléz§ia szükségeit tulajdonképpen papok, kántorok fizetése, templomok és paróchiális házak fenntartása alkotta; ezekről a költségekről pedig 1752 előtt a városi Tanács a közjövedelmekből — ősi szokás szerint — tisztességesen gondoskodott. Mégis időnként tömegesen fordulnak elő templom épületére való hagyományozások. így például 1679 körül, amikor a Piac-Német utca szegletén állott ideiglenes imaháznak, a „szín”-nek megújításában fáradozott a tiszteletes tanács. Ismét 1715—1782 között, amikor a mostani Kistemplomot építette a debreceniek hitbuzgósága, borzasztó tűzvész miatt kétszer egymásután. Megint 1733—1739 körül, az is- potályi kezdetleges imaház helyett tornyos templom építése szaporította meg a piumlegatumokat, a kegyes hagyományokat. Gyakran ismétlődik a lelkipásztor iránt érzett megbecsülésnek, szeretetnek jeléül, hogy prédikátor és kántor uraimék részére is hagyományoznak kisebb-nagyobb summákat, leginkább aranypénzül.

Talán még az eklézsiánál is — azt mondhatjuk — sűrűbben, bőkezűbben gondoskodtak eleink az iskoláról, „a mi iskolánkéról. Ez alatt mindig

a kollégiumot értették. Ez a szeretetteljes gondoskodás legszebben jellemzi a kálvinista Debrecen vallásos buzgóságból táplálkozó nagyszerű áldozatkészségét. Amit Debrecen ezáltal művelt, a debreceni polgárság ami szolgálatot ezzel a hazának tett, az a legnagyobb dicsősége. Mert az a megbecsülés és szeretet, amellyel a kollégiumot és professzorait körülölelte, az a pártfogás, amellyel szegény tanulók ezreit emberré lenni segítette, nemcsak a magyar református egyház fennmaradásának elsőrangú tényezője, hanem hervadhatatlan érdeme marad a magyar állami közéletet vezető intelligencia kitermelésében, a nemzetfenntartó kultúra fejlesztésében is.

A tanulóifjúság és iskola, a tudomány és kultúra magasztos hivatásának megrétéséről, mindeneknél többre becsüléséről tanúskodik tömérdek adomány és hagyomány, amellyel a debreceni mindkét nembeli polgárok a szegény szolgatanulókat, az alumnus és exspectáns1 deákokat, a külföldi akadémiákra menő ifjakat Szűcs Mihályné asszonytól (1580) és Tiszta Máté uramtól fogva (1595) mindmostanig gyámolították megélhetésükben, tanulmányaik előmenetelében, céljaik elérésében részint végrendeleti hagyományaikkal és könyöradományaikkal, részint pedig mint numista, cibista, és panista szülők.2 Sok végrendelettevő valamiképpen a papokról, úgy a professzorokról is megemlékezett utolsó akaratának papírravetésénél.

Attól fogva, hogy az utcabeli lakosok a maguk elejével uccánként leányoskolákat is kezdettek felállítani, ami körülbelül a XVIII. század elején történik, új rovatot kell nyitnunk az egyházias érzület adakozásainak számontartásánál. Kutatásaim szerint a legelső végrendelet ,amely az uc- cai iskolákban tanuló árva gyermekekről is megemlékezik, 1716-ban kelt. Nemzetes vitézlő Báthori Szabó András, aki több ezer forintot hagyott különböző egyházi, iskolai, emberbaráti célra, még a város közönséges szükségeire is, 80 magyar forinttal gondoskodott a fiú- és leányiskolákban tanuló árvagyermekekről. Három év múlva özvegye, nemes Mészáros Anna ugyané célra is hagyományoz kisebb összeget. Így keletkezik a debreceni református egyház árvatartó pénztára. A világháború végéig egyike a legerősebb alapoknak, amelyeket az egyház kezel. Mert a vagyona már meghaladta volt a 800 ezer aranykoronát. Némelyik végrendelkező az ucca163