A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 17. 1990 (Debrecen, 1990)

Zoltai Lajos munkáiból - Zoltai Lajos: A régi Debrecen vallásos buzgósága és áldozatkészséges. Közli: Radics Kálmán

beli oskolaházak ramladozásainak javítására és az uccai tanítók számára is hagyományoz különböző összegeket.

A gyülekezet szegényeinek állandó gondozása egyidős Debrecenben az apostoli kor hagyományait követő reformációval. Sőt, — amint köztudomású — ispotályunk keletkezése a reformáció elterjedését is megelőzi pár évtizeddel. A szegények javára tett hagyományok rendeltetésének megértése végett megemlítem, hogy a XVIII. században, minekutána nem sikerült a városi hatóságnak teljesen megszüntetni a házankénti koldulást és nem tudott minden nyomorgót az ispotályban elhelyezni, két osztályba sorozták a közsegélyre szorult szegényeket. Voltak ugyanis ispotályi és voltak uccánként nyomorgók. Amazok a város, majd 1752 után a református egyház által fenntartott ispotályban vonták meg magukat. Emezek vagy saját hajlékukban, vagy kegyelemből emberséges emberek házánál tengődtek. Amazokat külső, emezeket belső szegényeknek is nevezték. Az ispotálybeli szegényekre a XVIII. század elejéig az évenként rendesen párosával megbízott ispotálymesterek vigyáztak, azután pedig a lelkész az ispotálymesterekkel, illetve később egy-egy felügyelővel, vagy gondnokkal együtt, segítségükre lévén a dékán, akit hosszú időn keresztül a bennlakó szegények maguk közül választottak. A belső szegényekre külön gondviselők, a koldusok bírái ügyeltek fel, akiket valószínűleg az illető ucca választott, amely a városi Tanács mellett elég széleskörű autonómiával rendelkezett.

Ez a különbség magyarázza meg azt a szokást, hogy a XVIII. században külön hagyományozgattak az Ispotálynak, külön az uccabeli szegényeknek. A legrégibb végrendeleti hagyományok azonban, amelyeket ismerünk, mind az ispotályi szegények táplálására valók voltak. Kiss Pál özvegye, Borbála asszonyé (1547), Aracs Benedeké (1554), Tiszta Máté szenátoré (1595); ugyanígy a régi hagyományok között a legnagyobb is, — Mészáros Benedekné Margit asszony 300 forintos legátuma (1619).

A hajdani oeconomico-politikai és szociális állapotokból sarjadzott közfelfogás, támogatva megint mély vallásos érzülettől, igen szoros és bensőséges viszonyt fejlesztett ki a világi elöljáróság és a közrendű polgárság között. Emez valósággal a jól nevelt fiú engedelmességével, szeretetével, tiszteletével és hálájával ragaszkodott a városi Tanácshoz, amely viszont az édes atya gondosságával éberségével vigyázott a népre, és kereste annak javát és boldogulását; egyúttal a patriarchalis rendszer szigorát, hatalmát is gyakorolta a város lakosaival szemben, az élet mindennemű vonatkozásaiban. A bíró és a Tanács nemcsak azt tartotta isteni akaratból eredeti hivatásának, hogy a város jogai és kiváltságai felett őrködjék, a törvényt és az igazságot kiszolgáltassa, a közvagyont hűségesen kezelje, a polgárság anyagi érdekeit előmozdítsa, hanem kötelességének ismerte azt is, hogy a polgárok vallási szükségleteiről, lelki javairól gondoskodjék; azok között a mértékletes életmódot, a tiszta családi életet, a jó erkölcsöket megőrizze, távol tartván őket mindenféle eltévelyedéstől, fényűzéstől és kicsapongástól.

Ez a patriarchalis, családias jellegű viszony szülte a főbíró, a Tanács és olykor kifejezetten a város javára tett kegyes hagyományokat. Mikor a Tanács is örököl a meghalt polgár után, tagjai aránylagosan osztoznak az „atyai jóindulatokért és kegyes pártfogásokért” kapott hagyományon.

164