A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 17. 1990 (Debrecen, 1990)
Zoltai Lajos munkáiból - Zoltai Lajos: A régi Debrecen vallásos buzgósága és áldozatkészséges. Közli: Radics Kálmán
A debreceni polgárok kezében a XIX. századig sohasem halmozódott fel túlságosan nagy gazdagság. A magánjellegű vagyon meglehetősen egyenletesen oszlott meg az egyes emberek között. Erről a speciális debreceni városi jog intézményesen gondoskodott, ami — ha kedvezőtlen külső körülmények és hatások nem avatkoznak be annyiszor zavarólag a város életébe, — általános jólétet eredményez, annyival inkább, mert Debrecenben a polgárok hatalmas közvagyonnak, szántókból, legelőkből, erdőkből álló óriási, a mainál jóval nagyobb határ területének hasznavéte- léből teherbírásuk arányában részesedtek. Még a XVIII. század derekán is Debrecenben igen kevés az olyan család, amelynek vagyona ingókban és ingatlanokban felülmúlta a 10—12 ezer forintot. Jómódú, vagyonos polgár számba ment hajdan már az is, aki 1000—1500 forint értékű házat, szőlőt, és ezenkívül néhány járó lovat, gulyabeli marhát vallhatott be adó alá, vagy valamely jövedelmes kézműves mesterséget gyakorolhatott, A debreceni polgár házután való 2—10 holdnyi földjéhez, ha kedve tartotta, 3—5 nyilas, úgynevezett béres földet is könnyen válthatott a közös puszták valamelyikén, s ott „szállást” gabalyítva, takarosán, jövedelmezően gazdálkodhatott. Vegyük figyelembe azt is, hogy a pénznek még a XVIII. században is sokkal nagyobb a vásárlóereje, mint most. Például egy 100 dénáros magyar forint többszörösen többet ért a mi új egy pengőnknél. Ámbár igen nehéz — némely gazdaságtörténet-író szerint lehetetlen — összehasonlítani a régi és mostani árakat, munkabéreket, mégis vannak, akik megkísérlik az összehasonlítást. Így Acsádi Ignác ezelőtt vagy harmincöt évvel úgy találta, hogy 1650—1700 között egy magyar forint 5—6 o.é. forintnak felelt meg. Vagyis a mostani pengőnek 15-szörösét, 16-szorosát érte. Amikor tehát a halálát közeledni érző cívis, avagy cívisasszony ezelőtt 200 esztendővel testamentumában 50—100—150 magyar forintot rendel különböző szent végekre: vagyonának már igen tekintélyes részét fordítja Isten dicsőségének emelésére. A végrendeletek gyakran megható példái a nemes gondolkodásnak és a szív jóságának. Nem ok nélkül sajnálhatjuk, hogy a városi Tanács tagjai előtt tett, s a levéltárban elhelyezett testamentumok nagyobbik része — a legrégebbiek — elvesztek. Az Í720-ik évet megelőző időről kevés számmal maradt meg végrendelet. A jegyzőkönyvek is csak néhánynak tartalmát őrizték meg. Én a XVIII. század végefeléig, pontosan 1790-ig keletkezett végrendeleteket néztem át és kivonatoltam történelmi levéltárunkban. Körülbelül 800 olyan testamentum közül, amelyeket a végrendelkezők halála után mindjárt felnyitottak és kihirdettek, 50%-nál több, vagyis 458 tartalmaz közcélra rendelt hagyományt. A legritkább eset, amikor a végrendelkező csupán egyetlen egy intézmény mény megsegítésére gondol. A testamentomtevés által gyakorolt jótékonyság három főágon oszlik (meg: az eklézsiát, az iskolát és a szegényügyet öleli magához. Gyakran részesült hagyományban a főbíró, a Tanács, a város, sőt elvétve az egyes utcák közszükséglete is, főképpen 1755 előtt. 1755 után a világi hatósági személyek javára rendelt hagyományok lassonként elmaradoznak. Ezek helyett a XVIII. század utolsó negyedében az égés által károsultak fölsegélésére, a tűzi pénztár (incendiaria Cassa) gyarapítására fordítják figyelmüket a felebaráti szeretet gyakorlói. 162
