A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 17. 1990 (Debrecen, 1990)
Zoltai Lajos munkáiból - Zoltai Lajos: A régi Debrecen vallásos buzgósága és áldozatkészséges. Közli: Radics Kálmán
A RÉGI DEBRECEN VALLÁSOS BUZGÖSÁGA ÉS ÁLDOZATKÉSZSÉGE Zoltai Lajos Debrecen város történetének aligha van gyönyörűségesebb fejezete annál, amelyet e dicsőséges múltú „keresztyén respublika” leányai, fiai mé- lyenérző szivük emberszeretetével, menny felé szárnyaló lelkűk jócselekedeteivel írtak be az utolsó négyszázesztendő krónikájába. A jótetteknek ez a kimeríthetetlen sorozata, ez a soha meg nem szűnő áldozatkészség a vallásos buzgóságból fakadt; az egyházhoz és intézményeihez való hűség serkentette adakozásra őseinket. Isten dicsőségét kívánták szolgálni a koldusnak, vagy a megégett szegény embertársuknak adott alamizsnával csakúgy, mint a templom építésére tett nagy hagyománnyal. A háládatos debreceni polgár ha munkáját, takarékosságát Isten földi javakkal áldotta meg, mikor végső akaratát írásba foglalta, nyomorgó felebarátairól, az Isten anyaszentegyházának szükségeiről megemlékezni keresztyéni kötelességének tartotta. Debrecenben, régi városi jog szerint az öröklött javakat a törvényes vér szerint való örökösök sérelmével nem lehetett eltestálni. De a szerzett vagyon felől szabadon intézkedhetett a végrendelkező polgár. A szabad végrendelkezés egyik legrégibb, legbecsesebb kiváltsága volt a debreceni polgárnak. Hajdan általános szokás nálunk, hogy ha saját szerzeményből állott a vagyon, többet vagy kevesebbet juttattak abból valamely istenes célra is; még olyankor is, amikor az elhaltnak özvegye, gyermekei maradtak. A debreceni polgárok jótékonyságát a XVIII. század végéig, azon túl is még három-négy évtizedig a mostaniaktól sok tekintetben különböző társadalmi, politikai és gazdasági viszonyok között kevesebb irányban, de nem kisebb arányban vette igénybe a közszükség, az akkor is általános nyomorúság és szegénység. A kevesebb irányt úgy értve, hogy akkor kevesebb volt a társadalom támogatásából élő emberbaráti, kulturális és más hasonló társaság és intézmény. Hanem azért akkor is tág tere volt a köz- és magánjótékonyságnak; — a felebaráti szeretet, a keresztyén erény akkor is mindég és mindenütt talált alkalmat, hogy gyógyítson, segítsen és építsen. Ha tisztelt olvasóim között talán lesznek olyanok, akiknek feltűnik, mily ritka volt régen az ezres adomány, és hogy a legbőkezűbb végrendeletben sem szerepelnek manapság szokásos nagy összegek: ezeknek azt felelem: a debreceni régi polgárság adományainak pénzbeli értékét ne a mostani szédületesen fejlett pénzgazdaság méretei szerint tessék fontra tenni és megbecsülni. A régiek korába, a régiek gazdasági helyzetébe kell beleképzelnünk magunkat. 161
