A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 16. 1989 (Debrecen, 1989)
Tanulmányok - Surányi Béla: Kosutány Tamás és a hazai agrokémia a századfordulón
KOSUTÁNY TAMÁS ÉS A HAZAI AGROKÉMIA A SZÁZADFORDULÓN Surányi Béla Köztudott, hogy a magyar agrártudomány egyik központja Debrecen, ahol szervezett formában több mint egy évszázada folyik a kutatás, az oktatás. Ezenkívül a város gazdálkodási gyakorlata is befolyásolja a régió mezőgazdaságát, kiterjesztve a vonzáskörzet határát az egész Tiszántúlra. így a helytörténetnek ildomos, hogy túllépjen a város szűkebb határán, szélesítve vizsgálódásának földrajzi horizontját, amibe szervesen beletartoznak olyan életutak, melyeknek hordozói kiléptek szűkebb pátriájukból, s szellemiségükkel az egész nemzet közkincsévé váltak. A mezőgazdasági termelés szerteágazó tudományos ismeretekre támaszkodik. E kör tovább bővíthető, ha bevonjuk az élelmiszeripar egyes ágait is. A kémiának mint tudománynak a megjelenése a mezőgazdasági termelésben lényegesen átformálta a gazdálkodásban addig dívó szemléletet, űj alapokra helyezve a növény ásványianyag- fölvételének elméleti és gyakorlati kérdéseit. De hasonló mondható el egy másik — határterület — tudományágról, a mikrobiológiáról, mely szintén a múlt században terebélyesedett ki Pasteur munkássága révén, s főleg az erjedési folyamatok föltárásával, a kibontakozó élelmiszeripar tudományos hátterét teremtette meg. Összeállításunkban olyan személyiségre szeretnénk a figyelmet ráirányítani, aki a korabeli agrokémia területén otthonosan mozgott, és tudományos hatósugara messze terjedt. Ko- sutány Tamásrólvan szó, akinek a tevékenysége arra a korszakra esett, amely tehetségekben bővelkedett. Nyírlugoson született, s kortársai közé tartozott a szántóföldi növénytermesztés kiváló művelője, Cserháti Sándor, az üzemtan kitűnősége, Hensch Árpád, a hazai takarmányozástan nagy formátumú egyénisége, CselkóIstván, nem is beszélve a debreceni születésű agrokémikusról, Liebermann Leóról. Sajátos, felfelé ívelő korszaka ez a magyar tudománytörténetnek. A liberalizálódó tőkés fejlődés kedvezett a kemény munkát végző magyar tehetségeknek. Felkészültségük, tudásvágyuk, európai horizontú látásmódjuk egybefonódott a nemzeti törekvések ápolásával. „A kiegyezés és az első világháború vége között eltelt fél évszázad Magyarország műszaki és agrárfejlődésben a hosszú elmaradottság behozásának, a nagy alkotásoknak a korszaka volt. Az óriási feladatokhoz méltó hazai mérnöki és agronómus gárda nevelkedett fel...” — írja Makkai László.1 Sajátos ez a korszak abban is, hogy tért hódít azon nézet, miszerint a tudomány csak az elmélet, s alkalmazása csak mesterség. Ezzel az MTA önmagát fosztotta meg attól a lehetőségtől, hogy az agrártudományok művelőit minősítse, akik csak kivételes esetben nyerték el e tudós testület megbecsülését. 1 1 Makkai László: Műszaki és agrártudományok. In: A Magyar Tudományos Akadémia másfél évszázada (1825-1975). Bp. 1975. 245. o. 67
