A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 16. 1989 (Debrecen, 1989)

Tanulmányok - Kahler Frigyes: Pénzhamisítás és hamis pénzforgalmazási ügyekben folytatott bírói gyakorlat a XIX. század első felében Debrecenben

zonyítási eljárás mikéntje mutatja meg, hogy mennyiben felel meg a büntetőeljárás, a korszak elméleti színvonalának és a gyakorlatban mennyiben felel meg az adott társadalom igényének. Ez utóbbi — vizsgált korszakunkban — álláspontunk szerint nagyobb jelentőségre tett szert. Nem igényel tüzetesebb bizonyítást, hogy a pénzhamisítási és hamispénz-forgalmazási ügyekben a Praxis Criminalis kötött bizonyítási rendszerre — a merev probatiók — a XIX. század első felében már aligha lehettek hatásosak és alkalmazásuk csak güzsba köthette azt a bűnüldözési szervezetet, amelynek e kényes területen védelmet kellett nyújtani a bűnelkövetésekkel szemben, védve ezzel elsősorban a társadalom uralkodó osztályának alapvető érdekeit. A vizsgált határozatok szövege nem hagy kétséget aziránt, hogy a lefolytatott büntetőeljárások célja egyrészt az elkövető jövőbeni magatartásának alakítása, hajlítása a jogkövetésre —, hogy „vigyázóbbak legyenek” — de felbukkan a generalis preventio igénye is — „mások okulására”.

Figyelemre méltó, hogy a bíróság nemcsak a büntetések „elszenvedésének” tulajdonított ilyen visszatartó hatást, hanem magának az eljárásnak—ideértve az ahhoz tartozó fogva tartást — is. Ennek az álláspontnak éppen egy olyan üggyel kapcsolatban ad hangot a bíróság, amikor is a vádlottak tagadásban voltak. A bíróság álláspontja szerint — a vádlotti tagadás ellenére — a letöltött fogva tartás és „eddigi hurcoltatá- suk” elégséges joghátrány a büntetés céljainak eléréséhez. Teszi ezt olyan körülmények között, amikor a vizsgált bűncselekmény-kategóriában már nincs torturális kihallgatás, sőt a vallomások — ez kitűnik a jegyzőkönyvek szövegén kívül a határozatok érdeméből is — a kihallgatottak fizikai és pszichikai kényszerítése nélkül születnek.

Később az alkalmazott anyagi, jogi rendelkezéseknél szólunk külön a büntetésekről és — mai szóhasználattal — intézkedésekről, mint a büntetési célok elérésére szolgáló eszközökről. Most csak annyit jegyezzünk meg, hogy a törvényszék felfogásában az eljárás célja tartalmilag megfelelt a polgári követelményeknek.

A bizonyítás eszközeit áttekintve első az „alperes” (vádlott) vallomása. A vád alá helyezett személyt minden esetben meghallgatják az ügy lényegére vonatkozólag, mégpedig közvetlenül. A vádlotti vallomás tehát fontos bizonyíték, de kimutatható az az igény is, hogy a törvényszék nem éri be a puszta beismeréssel és azt nem tekinti a „bizonyítékok királynőjének”. Beismerés esetén is törekedtek — éppen a beismerő vallomásban feltártak alapján — a tárgyi bizonyítékok beszerzésére,13 amelyeket lényegében perdöntőnek tekintettek. Fontos bizonyítási cselekmény ezért a házkutatás, illetve az elkövetés helyszínének felkutatása — a megjelölt erdőrész, vagy más rejtekhely felásása — a hamisító eszközök megszerzése érdekében.14

A hamisítványok nemegyszer állították dilemma elé a szaktanácsadókat, illetve a szakértőket is, akik a bizonyítási eljárás további fontos eszközeit a szaktanácsadói, illetve szakértői véleményeket bocsátották a bíróság rendelkezésére.

Szaktanácsadóként, illetve szafcéríőkéníleggyakrabban valamely tekintélyes kereskedőt, bonyolultabb esetekben a sóhivatal esetleg a hadipénztár tisztviselőjét keresték meg annak tisztázására, hogy a vitatott pénz—leggyakrabban papírpénzről van szó — hamis-e? A kereskedő csak saját tapasztalataira — s ez egyáltalán nem lebecsülendő — alapozta nyilatkozatát. A sóhivatali, vagy hadipénztári tisztviselőnek viszont rendelkezésére állt az a mintakollekció, amelyet a kormányzat küldött meg a hamisít13 HBML lV.A.1018/e 41.

14 HBML IV.A.1018/e 37. és uo. 47.

47