A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 15. 1988 (Debrecen, 1988)

Tanulmányok - Rácz István: A mezőgazdasági munkaerő Debrecenben a rendi korszak végén

mérlegelték. Balásházy János 1844-ben számításokat végzett arra vonatkozólag, hogy melyiknek a tartása a költségesebb. Kimutatta, hogy Debrecenben egy cseléd évi fizetése — pénzbeli és természetbeni juttatás — kb. 200 Rft váltó cédulában s ez 250 napszámbémek felelt meg. Világos tehát, hogy a cselédtartás kevesebbe került, mint a napszámos. Csakhogy — az agrártermelés idényjellege miatt — nehezen lehetett a munkaerő teljes évi kapacitását kihasználni, márpedig a cselédet egész évre fizették. Balásházy úgy vélte, hogy ahol „drága a napszám, czélszerűbb évi fizetésre fogadott szolgákkal dolgoztatni nagyobb részét a mezei munkának; hol olcsó, hasznosabb napszámosokkal”. Mivel Debrecenben drágának tartotta a napszámot, elsősorban a cselédtartást javasolta, de mellette, kiegészítő jelleggel maga is szükségesnek mondotta a napszámosmunkát is. Ezeken túl külön szorgalmazta a felesbérlet rendszerét. Megítélése szerint ez „igen hasznos gazdálkodási mód”, de ennek előfeltétele lenne a földbirtoklás 16 nyilasos korlátainak a feloldása.40

A munkaerőkereslet és -kínálat vonatkozásában Debrecenben viszonylagos egyensúlyi helyzet alakult ki. A jövő összehasonlító kutatása dönti majd el, hogy mennyivel volt ez kedvezőbb, mint az ország más részein. Az agrártermelés ebben a városban nagy létszámú béres munkaerőt foglalkoztatott. Ennek magyarázatát a sajátos debreceni földbirtoklás rendszerében találjuk meg. A ház utáni föld szisztémája eleve minden cívist külön gazdálkodásra kényszen'tette. „A ház utáni földek nagy száma okozza azt — olvashatjuk az egykorú megnyilatkozásból —, hogy mindenki törekedvén dolgát minél előbb végezni, kapóssá válik a különben nem csekély számú napszámos, s felettébb felszökik a napszámbér”.41 A szőlőtartás, különösen a hegyi szőlő, szintén sok béres munkaerőt kívánt.

A debreceniek gazdálkodásához szükséges munkaerő valójában nem is telt ki a helybeliekből, ezért engedélyezték a vidékről való beáramlásukat. A helybeli és vidéki származású munkaerő arányát az 1838. évi tanyaösszeírás jól érzékelteti. Ekkor az ún. Alsó-járásban összesen 317 majorost írtak össze, s ebből 225 (71%) a debreceni és 92 (29%) a vidéki eredetű. Ez utóbbiak 52 különböző helyről vándoroltak Debrecenbe. Többségükben a közeli helységekből érkeztek, Balmazújvárosról, Böszörményből, Berettyóújfaluból és Derecskéről. A város messzeható vonzási hatósugarára azonban jellemző, hogy az egyik debreceni tanyára lengyelországi majoros szegődött.42

Maguk a cívis gazdák inkább szűknek érezték a munkaerő-kínálatot, mintsem kellő mértékűnek. Bizonyos, hogy nagyobb arányú túlkínálatról nemigen lehetett sohasem beszélni. De azért nem szabad szó szerint venni a tanyásgazdáknak azon kesergéseit, amikor huzamos ideig a cselédek „szűk” voltáról panaszkodtak, „mely- lyek miatt már sok tseléd tartó és külső mezei gazdaságot folytató gazdák annyira elkedvetlenedtek, hogy a közönséges industriának, a marha tartásnak és szántás vetésnek nagy hátra maradására és kárára, a tseléd tartásról, következéskép a külső gazdaság folytatásáról, végképpen le akarnak mondani.”43 Valójában a cseléd- és napszámosbéreket szerették volna lenyomni, mert ezeket érezték a gazdaságuk jövedelméhez viszonyítva rendkívül magasnak. Panaszkodásuk valódi eredőjét esetenként világosan meg is fogalmazták, visszatérő módon is. 1804 májusában úgy ítélték meg a helyzetet, hogy „nyári időkbe felette szűk a munkás és kik munkára fogódnak, felette nagy bért kívánnak”.44 Ez év következő hónapjában szinte megismétlik ezt a

40 Balásházy János: i. m. 28—30. old.

41 Uo. 52. old.

42 IV. A. 1011/k. 207/1834.

43 1804. január 4-én kelt bejegyzés. IV. A. 101 l/a/79.

44 1804. május 24-én kelt bejegyzés. Uo.

120