A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 13. 1986 (Debrecen, 1986)
Zoltai Lajos munkáiból - Zoltai Lajos: Debrecen ipara és kereskedelme a XVIII. század elejéig. Közli: Radics Kálmán
galmasabb hadfelszerelő műhelye. A debreczeni polgárok nem vérök hullásával, nem halált osztogató fegyveres kézzel, hanem kézműves munkájok között hullajtott verej- tékökkel, a mesterember alkotó szerszámaival segítették diadalra juttatni a magyar szabadság ügyét. Hát nem inkább illik-e szabad, önérzetes polgárhoz, emberi hivatáshoz az építés, mint a rombolás; új javak előállítása, mint az élőknek lemészárlása?! II. Czéhek és mesterségek Debreczen régi iparáról és kereskedelméről ez alkalommal csak vázlatos ismertetést adhatok; ezt is a XVIII. század elejéig vezethetem le. A múlt századok ipartörténetét a czéhek története nélkül nem lehet tárgyalni, sőt amazt a czéhek szervezetének ismerete nélkül megérteni sem lehet. Megengedi tehát a szíves olvasó, ha röviden összefoglalom a czéhek külső és belső szervezetének leglényegesebb tulajdonságait, különösebb tekintettel saját czéheinkre. A czéhek alakulása, szervezete, czélja teljesen megfelelt a rendiségen alapult társadalom szellemének. Minden egyes czéh nehezen megközelíthető zárt testület volt és tagjai érdekeinek kölcsönös, közös védelmére autonóm jogokat gyakorolt, éppen úgy, mint a város, amelyben működött. Az egy társulatba tartozó mesterek érdekeinek előmozdításán kívül feladatuk volt a czéheknek a város védelme és szolgálata; a vallásos buzgóság emelése, jó és szigorú erkölcsök ápolása; emberbaráti cselekedetek művelése. Gyakran aprólékosságig menő törvényekkel — ártikulusokkal vagy régulákkal — szabályozták a czéhbe való felvételt, a mesterművek készítését, a hozzájok való nyers anyag megszerzését, a kész művek értékesítését; a czéhbeli és városi elöljárók iránt való engedelmességet, a tagoknak egymás, a legényeknek és inasoknak, vagyis apródoknak a mester és mesterné asszony iránt való kötelességét; a nőtlen mestereknek megházasodását; az istenitiszteleteken való részvételt; kizárólag Debreczenben az ekklésiára és az iskolára néző jövedelmek beszolgáltatását; a beteg, elszegényedett mesterek, legények, a mesterözvegyek és árvák gondviselését, az elhaltak végső tisztességtételét. E szabályokat a czéhek maguk alkották, azután az illető város tanácsa s gyakran az uralkodó erősítette meg. E szabályok híven mutatják, hogy régi iparosaink „miképen éltek, dolgoztak, mulattak; miképpen védték városaikat”. A czéhnek több tisztviselője volt. Nevezetesen: egy vagy két czéhmester; az atyamester; a dékán vagy bejárómester; a látómesterek és a szolgáló vagy ifjúmester. A legfőbb mégis a czéhmester volt, széleskörű jogokkal és kötelességekkel. „Egybefoglalva ő volt a czéh gondviselője, vezetője, érdekeinek védője, pénztámoka, a gyűléseken és lakomákon elnöke; egyszersmind a mesterek ellenőrzője, munkáik bírálója, a czéh törvényeinek őre és az ellene vétők bírája. Másrészről kifelé ő volt a czéh képviselője; a hatósággal és a vásárló közönséggel szemben legalább is erkölcsi felelősséggel tartozott a czéh ügyeit és a mesterek műveit illetőleg.”1 A czéhmestert évenként választották és esküt tett „a czéhnek igazságára és igaz törvény szolgáltatására”, „hogy az igazat nem hamisítja és a hamisat nem igazítja”, valamint az ekklesia és schola jövedelmének gondviselésére, amint ezt több debreczeni czéh régibb ártikulusai megállapítják. Tartozott újévkor a város főbíráját illendő tisztességes ajándékkal köszönteni. Az imént már említém, hogy a czéhek nehezen megközelíthető, zárt társulatok voltak. Éppen mint ma is a kamarási méltóságot elnyerni akarók, úgy a mester1 Dr. Szadeczky: A czéhek történelméről. Akad. Értekezések, XV. 36. 175
