A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 13. 1986 (Debrecen, 1986)

Zoltai Lajos munkáiból - Zoltai Lajos: Debrecen ipara és kereskedelme a XVIII. század elejéig. Közli: Radics Kálmán

időben, amikor a legmélyebb vallásos érzés hatotta át szegény és gazdag, jobbágy és főúr, egyesek és tömegek lelkét, amikor az Istenbe vetett hit és bizalom volt legerősebb vára, egyetlen menekvése az örökös halálos veszedelemben forgott embernek; amikor az ország lakossága, főként a magyarság habozás nélkül, tömegesen csatlakozott a debreczeni hitvalláshoz, hogy ilyen körülmények között mekkora tekintélyt kölcsönzött ez a vezéri szerep Debreczennek, azt nehezen tudja megérteni egy olyan nemzedék, a mai nemzedék, amely országpusztító katasztrófákat, népölő borzalmas szenvedéseket, csak hírből ismer; nem érti meg azt a mai nemzedék, amely zavartalan béke ölén, könnyelmű elbizakodottságban Istenéről is elfelejtkezik.

Az erdélyi nemzeti fejedelmek, akiknek hatalma alá tartozott városunk, az ország háromrészre szakadása után másfélszáz esztendőnél tovább, úgy néztek Debreczenre, mint birodalmuk egyik legragyogóbb gyöngyére, mint ország- és egyháztartó erős oszlopra. Úgyis bántak vele, amennyire csak tehették. Sőt ha igazságosak akarunk lenni, elmondhatjuk, hogy a török szultánok is megbecsülték, miótátul fogva a tiszántúli vidéket behódoltatták. Igaz, hogy a mozlim államrendszer csupán rideg kincstári szempontból kímélte a végelpusztulástól; de mégis ez az önző politika biztosította Debreczen fennmaradását; noha fejlődésének nem kedvezett és a messze székelő padisákra keveset adó budai helytartók, egri és váradi pasák, fegyelmezetlen tatár khánok gyakran megsarczolták minden szultáni szabadságlevél ellenére.

íme a legnagyobb szultán Szulejmán khán ilyen jókívánság mellett adott szabadalom levelet meghódoló őseinknek: „Városotok gazdag legyen és gyermekeitek sokan legyenek”. „Most már sokan is vannak, írja róluk száz évvel később világjáró jámbor Evlia Cselebi, és minden ember után 1—1 aranyadót fizetnek.” Ha már szóba hoztam igaz hívő Evlia Cselebit, lehetetlen elhallgatnom, hogy megszilajodott keleti dús képzelete miképpen jellemzi Debreczent a XVII. század közepén: „Mikor a debreczeniek Szulejmánnak meghódoltak — írja Evlia Cselebi — két pár kenyeret hoztak ajándékba s mindenik pár kenyeret száz bivaly húzta... Tiszta fehér czipókenyerök olyan, hogy a világ negyedrészén sincs párja”. Közbe legyen mondva, az angol Towson úr is el volt ragadtatva a debreczeni kenyértől. „Könnyebb, fehérebb és ízletesebb kenyeret — mondja Towson úr — sehol a világon nem ettem mint, Debreczenben. Egy-egy kenyérnek nagysága — ne higyjék, hogy ez talán tréfa — fél köbrŐf.” De hadd beszéljen megint a néha hárijánoskodó jámbor, szegény Evlia Cselebi: „E városnak, ti. Debreczennek 12 800 csinos háza van kertekkel 40 000—50 000 rája lakik benne... (Értsük, hogy sok házat és temérdek lakost számlál.) Tizenkét bíró kormányzója van — a 12 esküdtre czéloz —, akik ezüst fogantyús botot hordanak... Háromszáz posztós boltjában és még másféle ötszáz boltjában mindent asszonyok árusítanak. (Nem így tesznek-e most is a debreczeni mester- és kofaasszonyok?) Háromszáz utczája van... E város árkaival erősebb a várnál... Vize, levegője kellemes. Szép férfiainak és szép asszonyainak se szeri, se száma.” Hozzá kell tennem, hogy a derék Evlia Cselebi személyesen megfordult Debreczenben és elhihetjük, hogy a tiszteletes tanács pár zacskó ezüst pénzzel néki is kedveskedett. Talán ez is oka, hogy rólunk olyan szépen és olyan hízelegve írt.

Ezért a nagy hírnévért kellett Debreczennek annyi adót, sarczot fizetni, annyi ajándékokat osztogatni. Az volt a legnagyobb erőssége, kőfalnál és sánczoknál biztosabb védelme, hogy ipari munkájának, kalmári élelmességének gyümölcsét a hatalmasokkal megosztotta; sokszor minden hasznát a hatalmasaknak adta. Már Barta Boldizsár megírta, hogy ez a város „adómmal” tartja fenn magát. Sőt „adómmal” szolgálta hazáját, nemzete szabadságát is, valahányszor a szükség úgy hozta magával. így cselekedett a Bocskay, Bethlen háborúiban s különösen II. Rákóczi Ferencz hétéves szabadságharczaiban, amikor Debreczen volt a harczoló kuruczok legelső és legszor174