A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 10. 1983 (Debrecen, 1983)
Közlemények - Gyimesi Sándor: Vásárok és kereskedők Debrecenben a feudális kor végén (II. rész)
csak a debreceni kamarai sóhivataltól mázsaszám átvett só kicsinyben történő értékesítését végezték. A vasasok vasat, ónt, rezet, horgonyt s ezekből készített termékeket forgalmaztak. Kovácsvasat és egyszerűbb vasárut főleg Gömörből hoztak, az igényesebb fémeszközöket Stájerországból és Csehországból. A XIX. században belga vasáru is (például lüttichi puskacső) megfordult a debreceni piacon. Vásárlóik közé pedig nemcsak a környék lakosságát sorolhatták, hanem egész Erdély szükségleteinek nagy részét is a debreceni vasasok fedezték.72 A Vasáros Társaság már alakulásakor összeütközött a Kalmár Társasággal, valamint a kovács és lakatos céhekkel az árusítás és vásárlás monopóliuma miatt. A kalmárok ugyanis — régi gyakorlatra hivatkozva —, úgy vélték, hogy a vasárukkal való kereskedés is szabadságukban áll. A kovács és lakatos céh pedig konkurrenst látott a vásárosokban, akik részben portékáiknak támasztottak versenyt, részben nyersanyagellátásukat akarták monopolizálni. A viszályban a város úgy döntött, hogy a Tiszán inneni hámorokban készült fémáruk csak a vásárosok, a Tiszán túlról, valamint Bécsből stb. hozott acél, vas, réz, ón bádogművet” a kalmárok is árulhattak. Megengedték továbbá azt is, hogy vassal kereskedő emberek ne csak az országos vásárokon, hanem hetivásárkor is árulhassanak, hetenként két napon. Ilyenkor a vásárlás joga déli 12 óráig a kovácsoknak és a lakatosoknak volt fenntartva.73 A város tehát a megélhetés biztosításának alapelvéből kiindulva a kézművesek javára korlátozta a hivatásos kereskedők tevékenységét. Hasonlóképpen járt el akkor is, amikor a Kalmár Társaság került viszályba a céhekkel. A kalmárok ugyanis — különösen a XVIII. század derekától kezdve —, kész ruházati cikkre is megpróbálták kiterjeszteni tevékenységüket. Ez tiltakozást váltott ki a céhekből. 1754-ben például a szabó céh panaszára a magisztrátus végigjárta a kalmár boltokat — köztük a város főbírájáét is —, s az ott talált kész szabómunkákat, lajbikat, köpönyegeket, köntösöket leltárba vette azzal, hogy ezeket ugyan még eladhatják, újakat azonban elkobzás terhe mellett nem árulhatnak. A rendelet ellenére a kalmárok nem hagyhattak fel a készruha-árulással, mert 1760-ban kilenc kalmártól koboztak el ruházati cikkeket, s a viszály később is ki-kiújult a szabó-céhek és a kalmárok között.74 A versengésnek a fordítottja is megvolt, amikor tudniillik a kalmárok igyekeztek korlátozni a kézművesek árusító tevékenységét. A Kalmár Társaság kiváltságlevelei szigorúan tiltották, hogy a mesteremberek vagy feleségeik kalmári portékát áruljanak. Az 1715-ös szabályzat szerint sokan voltak, akik mesterségükkel fel nem hagytak, hanem feleségüket felvették a Kalmár Társaságba és így kereskedtek. Ezt a kiváltságlevél a jövőre nézve nem engedte meg. 1793-ban azt is kimondták, hogy ha kalmár özvegye nem kereskedőhöz megy férjhez, a kalmársághoz többé jussa ne legyen. Hasonlóképpen tilos volt a kereskedőknek társas viszonyt létesíteni olyan személlyel, aki nem volt tagja a társaságnak. Ezek mögött az intézkedések mögött szintén kitapintható a kinek-kinek a magáét biztosítani akaró gazdasági felfogás, s ez érvényesült a kereskedőtársaságok árusításának belső szabályozásában is. A Kalmár Társaság előírta, hogy ha tagjai külső vásárba mennek, a város kapuja előtt várják be egymást, együtt menjenek, s útközben egymást segítsék. 72 Nagybákay Antal: Debrecen és a vas. DKK. 1940. 1—7. old. 73 HBmL. IX. 54. 1., Nagybákay A.: Debrecen és a vas. i. m. 1—7. old. 74 HBmL. IV. A. 1011/k. — 1/1754., 1/1760., 23/1776., 79/1776., 255/1785. stb. 141
