A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 10. 1983 (Debrecen, 1983)
Közlemények - Gyimesi Sándor: Vásárok és kereskedők Debrecenben a feudális kor végén (II. rész)
Ha társukat útközben cserbenhagynák, kárát tartoznak megtéríteni. 1793-tól az együttes utazás már nem volt kötelező többé (az úthálózat és a közbiztonság fejlődése ezt szükségtelenné tette). Továbbra is nyílvetés szerint kellett azonban kijelölni az árulóhelyeket, hogy ezzel az esélyeket kiegyenlítsék. Ezt szolgálta a tisztességtelen verseny tilalma is. Nem volt szabad például egymás elől elkapkodni az árut, elcsalni a vásárlót, felverni az árat, vásáron kívül elébe menni az eladóknak, vevőknek stb. 1762-ben a Társaság azért büntette meg egyik tagját, mert a külső vásáron himpelléreket fogadott fel, s velük másoktól elcsalta a vásárlókat. 1764-ben azért fizetett bírságot az egyik kalmár, mert gyermekekkel citromot hordoztatott házanként eladni stb.7j Ezek az eredetileg inkább szolidaritást és jó rendet szolgáló intézkedések a kereskedelem egy-egy pangó időszakában az elzárkózás és az üzleti tevékenység korlátozásának eszközei lehettek. Láttuk ezt a belépési feltételek szigorodásánál, s ezt tükrözi az 1827-es új szabályzat ama intézkedése is, amely kimondta, hogy — a korábbiakkal ellentétben, amikor ilyen korlátozás nem volt —, egy kereskedőnek két nyitva áruló boltja nem lehet, s országos vásárokat kivéve, boltján kívül sátorban vagy egyéb módon nem árulhat. A korlátozások utalnak arra, hogy a debreceni kereskedelemnek ez a saját kereskedői által képviselt ága sem fejlődött töretlenül és egyenletesen. Időbeli mozgásának megragadására három oldalról tehetünk kísérletet: a boltbérek, a kereskedők számának és a kereskedők adójának alakulása oldaláról. Itt is szem előtt tartva természetesen azokat a bizonytalansági tényezőket, amelyeket a vásárforgalom becslésénél említettünk. A boltbérek — mint tudjuk —, a város tulajdonában levő üzlethelyiségek bérleti díját jelentették. Mivel nem tudjuk pontosan nyomon követni a nem városi tulajdonban levő boltok számának alakulását, a bérösszeg változásai csak hozzávetőleges tájékoztatást adhatnak a bolti kereskedelem alakulásáról. A kép, amit mutatnak, még így is érdekes. 1676—1684 átlagában a város évi bevétele 1622 forint volt boltjaiból. Utána nagy évi ingadozásokkal csökkenő tendenciát mutat, s az 1720-as évtizedben már 1000 forint alá esik. A mélypont 910 forintos átlaggal a 1740-es évtizedben van. Ezután lassú emelkedéssel találkozunk: a következő évtizedben a boltbérek ismét 1000 forint felett vannak. A csúcsot az 1790-es évek jelentik: a radikális felemelés folytán megközelíti a 3000 forintot. Ez azonban inkább csak a város pénzügyi politikájának következménye, s nem is tartható sokáig. А XIX. század első évtizedében az átlag 1595 forint, s lényegében e körül a szint körül mozog az 1830-as évekig, amikor ismét lassú, hosszas csökkenés áll be.75 76 A kereskedők számáról csak а XVIII. század derekától van összefüggő adatsorunk. A Kalmár Társaságról tudjuk, hogy 1713-ban 190 tagot számlált. A legközelebbi adatunk 1755-ből való, ekkor 83-an voltak. A csökkenés ezután is tovább tartott. 1780-ig csak két évben emelkedett hetven fölé a számuk. (Mindig csak a mesterséget ténylegesen gyakorlókat véve figyelembe.) A mélypontot az 1776-os év mutatja, amikor mindössze 53 kalmár árult Debrecenben. Később egyre több és több kalmár kezdett működni, а XIX. század második és harmadik évtizedében rendszeresen 80, néha 90 fölött volt a számuk, 1827-ben pedig felérte a százat. Ezután ismét egyre kevesebben vannak, 1847-ben mindössze 51-en. 75 HBmL. IX. 14. 5. 76 L. a 3. sz. táblát és a 3. sz. grafikont. 142
