A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 10. 1983 (Debrecen, 1983)
Közlemények - Gyimesi Sándor: Vásárok és kereskedők Debrecenben a feudális kor végén (II. rész)
úgy látszik, sikerrel akadályozta meg, hogy gyökeret verjen Debrecenben, mert később sem találkozunk nevével a kereskedők jegyzékében.68 Szinte pánikot okozott a kalmárok között 1845-ben, mikor Levkovics Sámuel budai kereskedő a Helytartótanács engedélyével akart vegyeskereskedést nyitni Debrecenben. Végromlást emlegettek, s Pestről terhelő adatokat szerezve, perrel kényszerítették visszavonulásra 69 Elzárkózási törekvéseiknek jogalapot kívánva szerezni, a Kalmár Társaság már az 1760-as években folyamodott Mária Teréziához azért, hogy tiltsa meg idegenek felvételét, mert a társaságbeliek igen nagy számmal vannak. Ez persze csak relatíve volt igaz, a kalmárok száma abban az évtizedben nem érte el a hetvenet, ami a századeleji létszámnak csak egyharmada volt. Az ok tehát inkább a kereskedelem általános pangásában keresendő, amely — mint már a vásároknál is láttuk —, ebben az időszakban általánosnak mondható. A társaság szabályainak 1793-as módosításába bele is került, hogy külső embert, mégha a városban tanult is, csak akkor vegyenek fel a társaság tagjai közé, ha a város iránt szembetűnő hűséget mutat, s magát érdemessé teszi arra. Lényegében így foglalt állást az 1827-es megújított privilégium is. A kereskedőtársaságokba való felvétel súlyát az adta, hogy kiváltságuk szerint a kereskedési körükbe tartozó árut a város területén más, mint a társaság tagja, nem árulhatott. Ez alól a vásárok ideje kivétel volt, de a kalmárok kiváltsága szerint a vásárban sem lehetett a kereskedésükhöz tartozó árut singgel, lattal, fonttal vagy „akármi módon részekre szaggatva”, azaz kis tételekben árulni. Ilyen árukat a társaság tudta nélkül nem is szabad behozni a városba. Ha valaki vásár idején kívül akart behozni portékát, azt csak becsomagolva és a társaság pecsétjével lezárva lehetett megtenni, s így lezárva kellett őrizni a vásárnyitásig. Tilos volt továbbá a vásárból egyszer kivitt árut visszahozni a vásár ideje alatt is, az idegen kereskedők tehát nem járhattak ki debreceni sátraikból a környékre árulni.70 A három kereskedőtársaság szakmájához tartozó áruk köre az állat-, termény- és élelmiszeren kívül minden portékát felölelt. Különösen a kalmárok kereskedése volt sokoldalú. Az 1715-ös szabályzat az árusított cikkek alapján három osztályba sorolta őket. Az első osztályba tartozó „öreg kalmárok” arannyal, ezüsttel, bársonnyal, kamukával és egyéb selyemáruval, posztóval, rázsával és egyéb ehhez hasonlókkal, a második osztálybeliek fontos borssal, patyolattal, gyolccsal, csipkével, a harmadik osztályba tartozók „kevés és aprólékos portékákkal” kereskedtek. A három csoport tehát egyúttal a gazdagság fokát is kifejezte. 1756-ban az osztályok számát felemelték ötre, majd később 10 és 12 között ingadozott a számuk. Ennek az osztálybasorolásnak az alapja már a kereskedelembe fektetett tőke nagysága, illetve a jövedelem volt és eszerint változott a fizetett adó nagysága is.71 A másik két társaság specializáltabb kereskedelmet folytatott. A sósok egész, darabos, őrölt és darált són kívül gyékény- és faeszközöket, lapátot, favödröt, gereblyét, jármot, háncskötelet stb. árultak. A XVII—XVIII. század fordulóján még az egész országot bejárták a Tiszán érkező sóval, a XVIII. század elején azonban visszaszorult tevékenységük Debrecenre és környékére, s ettől kezdve 68 HBmL. IV. A. 1011/k. 90/1774. 69 HBmL. IX. 14. 6. 70 HBmL. IV. A. 1011/a. 25. k. 527. old. 71 Nagybákay Antal: A Debreceni Kereskedő Társulat i. m. 10. old., HBmL. IV. A. 1013/I/f. passim. 140
