A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 10. 1983 (Debrecen, 1983)
Közlemények - Gyimesi Sándor: Vásárok és kereskedők Debrecenben a feudális kor végén (II. rész)
A felszabadított legénynek ezután illendő bérért még gazdájánál kellett szolgálnia egy évig, vagy vándorútra kellett indulnia. Ilyenkor bizonyságlevelet kapott a társaságtól, amelyért 12 forint társpohár-pénzt fizetett: 8 forintot a társaságnak, négyet legény társainak. A legényévet, vagy a vándorlási kötelezettséget 24 forintért meg lehetett váltani, de a társpohár-pénzt ilyenkor is külön le kellett tenni. A vasasoknál, akiknek szakmáját különösen nehéznek tartották az árufajták és mennyiségek sajátos, német eredetű jelrendszere és számítási módja miatt, a legény- vagy vándorlási évek száma három volt, s 1827-ben a kalmároknál is ennyire emelték fel. A legényév, illetve a vándorlási idő leteltével lehetett kérni a társaságba való felvételt. Ilyenkor a társaság beállási taxát írt elő. A kalmároknál eleinte osztálytól függően 25, 12 vagy 6 forint, 1827-től egységesen 40 forint volt a taxa. A vasasok 1818-ig 12 forintot, az idegenektől 25 forintot kértek, 1818-ban ezt 25, illetve 100 forintra emelték fel. A sósoknál 10—22 forint között ingadozott a belépési díj összege.63 Kereskedő fia, veje, kereskedő özvegyét feleségül vevő legény rendszerint fél taxát fizetett. E kedvezményt 1827-ben a Kalmár Társaságnál a kereskedők fiaira korlátozták. A szokás előírta azt is, hogy az újdonsült kereskedő ajádékokkal kedveskedjék a város főbírájának a társaságba lépés alkalmával. Külső, nem városbeli emberek felvételénél a tisztes származást és annak bizonyítását kérték, hogy a szakmát valamely elismert társaságnál megtanulta. A kérelmet a közgyűlés elé terjesztették, ahol szavazással döntöttek felette. Előfeltétel volt ilyenkor, hogy a jelölt a concivitást, a városi polgárjogot szerezze meg. A XIX. századra ez a kikötés megszűnt. 1806-ban például Szűcs Györgyöt „a mostani praxis szerint, ámbár cívisnek bé nem vétetődött is, maga száma közé bé vette” a Kalmár Társaság.06 A kereskedőtársaságoknál megfigyelhető a törekvés arra, hogy elzárkózzanak idegenek felvétele elől. Mutatja ezt például Thirring Leopold esete.0' A soproni származású kalmárlegény Debrecenben tanulta a kereskedőszakmát, s magyarul is megtanult. A Kalmár Társaság azonban elutasította felvételét azzal, hogy nekik is sok fiaik vannak, akik a felvidéki városokban tanulják a szakmát, s más királyi városok nem akarják inkorporálni őket. Ezért Thirring is menjen vissza hazájába. A város eleinte Thirringnek fogta pártját, aki 1765-ben polgárjogot kért és kapott, de azzal a kikötéssel, hogy ha a Kalmár Társaságba belép „mindenkor olyan legényeket és inasokat tartson, akik hazafiai, azaz ittvalók” (értsd: debreceniek). A Kalmár Társaság erről reverzálist kért, s ehhez a város is ragaszkodott azzal az indoklással, hogy „a Magisztrátusnak kötelességében áll, hogy az itt való hazafiakat, kiknek eleik a városban régtől fogva szolgálatokat tettek, nagy terheket viseltek és az alatt elfogytanak, vagy most is nagy terheket viselnek, elősegítse”. Thirringnek mégis sikerült — a Helytartótanács pártfogásával — bekerülnie a Kalmár Társaságba, s később a város egyik tekintélyes kereskedője lett. Nem minden ügy végződött azonban ilyen szerencsésen. Korcsmaer Lajos lőcsei kereskedősegéd például úgy került Debrecenbe, hogy Szeremlei György, aki maga nem értett a kereskedéshez, felfogadta az apjától rá maradt üzlet vezetésére. Később, amikor önállósodni akart, a Kalmár Társaság elutasította felvételét, s 65 66 67 65 HBmL. IX. 49. 2—4. 66 HBmL. IX. 14. 10. 67 HBmL. IV. A. 1011/c. 61/1765. 139
