A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 10. 1983 (Debrecen, 1983)

Közlemények - Gyimesi Sándor: Vásárok és kereskedők Debrecenben a feudális kor végén (II. rész)

posztaáruló, ecetáruló, vászonáruló, mézáruló, mézeskalácsáruló, pogácsaáruló, galléráruló, almakufár, sajtáruló, keményítőáruló, kocsonyaáruló, máléáruló társaságokat. Egy 1758-as összeírás 23 társaságról tudósít, összesen 349 személy- lyel. 1821-ben 693 fő fizetett piaci árulás után taxát 44 társaságban: Gyümölcsárulók, bélessütők, kocsonyaárulók, sajtárulók, kész fehér ruhát árulók, lencseárulók, sertéskopasztók, túróárulók, lisztet-tésztát árulók, sóárulók, zsíroskalács- sütők, káposztaárulók, aprómarhát kopasztók, keményítőcsinálók, ócska ruhát árulók, főkötőárulók, hagymát árulók, máiét sütők, pecsenyesütők, tejfelárulók, csőrögesütők, közkenyérsütők, perecsütők, tengerit árulók, kását árulók, mézárulók, libakertesek (zöldségárulók), dohányárulók, olajárulók, készgyertyát árulók, ócska vasakat árulók, gereblyét árulók, élesmosó (súroló) árulók, tobak árulók, fonatos sütők, zsemlyekását (zsemlyemorzsát) árulók, cérnások, gertyát árulók, bárányhúst árulók, borjúnyúzók, kender árulók, seprőárulók, magárulók társaságaiban.58 Még ez sem teljes szám azonban: nem szerepel közöttük például a zsibárusok társasága, amelynek létéről pedig egyéb forrásból tuduifk. Nagy számmal voltak továbbá pálinkaárulók, 1794-ben például 49 pálinkaáruló asszonyt írtak össze.59

A társaságok tagjainak száma is változott, a tanács időnként felülvizsgálta és szelektálta őket, kizárva a más megélhetéssel is rendelkezőket. így számuk egy- egy hivatalos összeírás során rendszerint kisebb a valóságosnál. Összességében a XIX. század első felében az ezret is megközelítette a számuk.60 Ez a szám — ha összevetjük a külső helyekről érkező árusok már ismert meennyiségével — világosan mutatja ennek az „aprólék” kereskedelemnek a nagy jelentőségét. Áru- összetételük ugyanakkor arra utal, hogy feladatuk a városi lakosság élelmiszer- és háztartási szükségleteinek fedezését volt hivatott ellátni, ezen a körön nemigen lépett túl. Tőkéjük ennek megfelelően csekély, adójuk egyenként egy-két forint volt, a kisebbeknek még ennyi sem, ami legfeljebb a szerény megélhetést biztosította, vagyonképzés forrásául alig szolgálhatott.

d) Kereskedők és kereskedőtársaságok

Debrecen a XIX. században már a vásárairól volt híres. Ez, mint láttuk, a XVIII. századi folyamatok következménye; a XVIII. században még a kereskedők adták Debrecen hírnevét. E kereskedők a korábbi századokban még nem voltak szervezetekbe tömörülve. Csak a XVII. század végén, a hanyatlás küszöbén indult meg céhszerű szerveződésük, nyilvánvaló összefüggésben a nehezedő viszonyokkal, növekvő konkurrenciával. A szerveződés csak az állandóan áruló, bolttal is rendelkező kereskedőket fogta át, a tőzsérek, terménykereskedők stb. kívül maradtak a megalakuló társaságokon.

Debrecen boltos kereskedőit három társaság, a kalmároké, vasasoké és a sósoké tömörítette. A legrégibb és legnépesebb közöttük a „Nemes Kalmár Társaság volt”. Megalakulását 1695-re tehetjük, amikor a városi tanács „az excessu58 HBmL. IV. A. 1011/n. 1., IV. A. 1013/f. 9. — 1808. és IV. A. 1015/1., valamint IV. A. 1013/a. 121.

59 Giday Kálmán: Hozzászólás Tolnai György vitacikkéhez. Századok, 1957. 759.

60 Nagybákay Antal: A Debreceni Kereskedő Társulat 240 esztendős múltja. Db., 1938. 8. old., Rickl Antal: Idegenek vagy magyarok voltak-e a debreceni kereskedők a XVIII. században? Felelet egy kiváló történettudós téves állítására. DKK. 1929. 95 sköv. old., (Rickl Nagybakay Antal: A Debreceni Nemes Vasáros Társaság története. Db., 1930. 23. old., HBmL. IX. 49. 1.

136