A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 10. 1983 (Debrecen, 1983)

Közlemények - Gyimesi Sándor: Vásárok és kereskedők Debrecenben a feudális kor végén (II. rész)

sítani: az egy főre eső áruforgalom értéke a dekonjunktúra utáni időszakban is csak az 1770-es évek szintjén mozog.53 54

A hetivásárok forgalma nagyszámú kofa és mindenféle árus számára biztosított kenyeret. A város gondosan szabályozta tevékenységüket. Társaságokba kellett állniuk, s állandó helyen, meghatározott rend szerint árultak. Sokan ideiglenes „ernyő alatt”, mások anélkül, megint mások állandó sátrakban. Ez utóbbiakban főleg olyanok, akiknek áruját óvni kellett, s tisztaságára vigyázni. így például a perecesek, a kenyérárulók. Utóbbiaknak szegett kenyeret sem volt szabad árusítaniuk, nehogy bepiszkolódjék. Egyeseknek, így a mézárulóknak állandó boltocskáik is voltak.

Az egyes társaságok — tagjaik többnyire asszonyok voltak —, minden újesztendőkor két-két gazdaasszonyt választottak. Ezek kötelessége volt beszedni a taxát, ügyelni az árulás rendjének betartására, az áruk megfelelő voltára, a tisztaságra stb. A rend fenntartása is az ő kötelességük volt, a lármázókat, veszeke- dőket, az árulás rendje ellen vétőket megbüntették: megbírságolták, vagy 2—3 hónapra eltiltották az árulástól. Súlyosabb vétségeknél, vagy ismétlődés esetén a vásárbíró elé került az ügy. Gondoskodott a tanács arról is, hogy a gazdaasz- szonyoknak engedelmeskedjenek, az engedetleneket megbüntessék. Arra is ügyeltek azonban, hogy a gazdaasszonyok ne éljenek vissza megbízásukkal. így például 1809-ben a zsibvásárosok gazdaasszonyát azért fosztották meg tisztétől, mert goromba volt társaihoz.55

A társaságok tagjain kívül másoknak tilalmazták az árulást, portékájukat elvették, megbüntették őket. Kivételt csak egy-két esetben tettek. így a molnárok feleségeinek szabad volt a férjeik által készített kását árulni anélkül, hogy a kásaárulók társaságába álltak volna. Hasonlóképpen szabadon árulhatták a mészárosok és hentesek feleségei is a belet, kolbászt, tepertőt stb.53

A monopolizációs törekvéseket ugyanakkor igyekezett meggátolni a tanács, így nem járult hozzá, hogy korlátozzák az egyes társaságokba felvehető asszonyok számát és mérsékelte a felvételi díjakat. így 1754-ben a kenyér- és perecsütő asszonyok társaságba állásakor fizetendő taxát 20 forintról 2 forintra, a vásznas társaság 6—10 forintos belépési költségeit 1775-ben három máriásra szállította le.56 57

A társaságba a gazdaasszonyok és a tanács egyaránt felvehette a jelentkezőket. A felvételnél az volt a vezető szempont, hogy a dologtehető, fiatal asszonyok, leányok járjanak napszámba, s a kufárságot olyanok gyakorolják, akiknek más kereseti lehetőségük nincs. Két, a kereskedelem szabályozásánál is mindig érvényesülő elv, az egyesek megélhetésének biztosítása és a lakosság ellátása vezette a város magisztrátusát intézkedéseiben. Ehhez igazodott az árulás rendje is. A 8 ételfőző asszony közül például naponként sorban kettő árult, keddi napokon — hetivásárokon —, valamennyi. A perecsütők 4 hetenként egymást váltva árultak a perecsütő színben, s ha valaki nem tudta eladni áruját aznap, akkor másnap délig nem volt szabad friss sütésű árut felvinni a piacra.5'

Az árusok társaságai igen sokfélék voltak: az 1745-ös vámszabályzat 29-et sorol fel: Fejérkenyérsütő, pártaáruló, perecáruló, sülthúsáruló, közkenyérsütő, vajaskalácssütő, soványkalácssütő, bélessütő, poltráscipósütő, csőrögesütő, ká53 L. a 2. sz. táblát.

54 HBmL. IV. A. 1011/k. — 4/1754. és IV. A. 1013/I/f. 9. 1808.

55 HBmL. IV. A. 1013/I/f. 9.

56 Uo. és IV. A. 1011/k. — 9/1775., 1/1754.

57 HBmL. IV. A. 1013/I/b. 27.

135