A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 9. 1982 (Debrecen, 1982)

Tanulmányok - Ujlaky Zoltán: A Debreceni Kereskedelmi és Iparkamara kereskedelempolitikájának főbb kérdései 1900-1914

A szövetkezetek közül 1898-ban alakult 3, 1899-ben 7, 1900-ban 19, 1901-ben 7.

Tagjainak számát tekintve 100-nál kevesebb tagja van 11-nek, 100—200 tagja van 17-nek, 200—300 taggal 4, 300—400 tagja 1-nek, 400—500 tagja 1-nek, 500-on felül 4 szövetkezetnek. A szövetkezetek közt 3-nak a címében volt a keresztény jelző, 15-nek az alapítója, vagy vezetője lelkész, s ez aggasztotta a kereskedő társulatot. Hajdú vármegyében Tégláson és Püspökladányban működött fogyasztási és értékesítő szövetkezet, mely 1901-ben és 1900- ban alakult.

A kamarai előterjesztés is rámutatott arra, hogy a szövetkezetek címükben viselték „a felekezetiség bontó jegyeit”, nemcsak fogyasztási cikkeket árusítottak, hanem nyílt boltokban teljes vegyeskereskedést folytattak, nemcsak tagjaiknak, hanem rendszerint bárkinek árusítottak, fióküzleteket létesítettek, megszegték tehát az 1898. XXIII. te. rendelkezéseit, s a tőkéjét kockáztató kereskedő osztállyal törvénytelen versenyt folytattak. Mivel a kamarai kerület egész területéről a kereskedők nyilatkozatait bekérték, a kamara az egész kereskedő osztály egyértelmű meggyőződését fejezte ki, amint ezt a jegyzőkönyvben rögzítették. (Az osztály fogalmát természetesen akkori, polgári szemlélet szerint értelmezték, s ez nem azonos mai nézeteinkkel.) Az 1902. június 26-án kelt közgyűlési határozat megállapította: A fogyasztási szövetkezetek állami protezsálását, irányzatos elszaporítását, a felekezeti és közhatósági érdekeltségnek a vezetésbe való beszüremlését, a szövetkezetek üzleti túlkapásait és visszaéléseit a kamara a közvetítő kereskedelemre nézve veszedelmesnek tartja s szükségesnek vélte, hogy a fogyasztási szövetkezeteket a kereskedelmi és iparkamara véleménye alapján alapíthassák meg; címükből a felekezeti jelszavakat törölni kell, s hatósági közegek, lelkészek és tanítók a vezetéstől távol tartandók; csak élelmezési és fogyasztási cikkeket, szatócs anyagokat árusíthassanak, de nyílt boltot nem tarthatnak; italmérési engedélyt és dohányárusítási jogot nem kaphattak; csak tagjaiknak árusíthatnak és fióktelepet nem létesíthetnek.4

A máramarosi kereskedők 1903 decemberében panaszkodtak a fogyasztási szövetkezetek ellen. Említették, hogy a vármegyében felállítandó fogyasztási áruraktárakban eleinte csak 5—6 cikket terveztek árusítani. Ezek a szegény nép elsődleges életszükségletét képező termény, só, bocskor, gubaszövet lett volna. Egy ilyen áruraktárnak falun lett volna értelme, bár a helyi kiskereskedelem ezekkel is ellátta a népet a beadvány szerint. E tervtől a kormány később eltért, s az áruraktárak mindazokat a cikkeket árusították, amelyeket egy jól berendezett fűszerüzletben kapni lehetett. A Máramarosszigeten felállított szövetkezeti áruraktár luxuscikkeket tartott, s nem a szegény nép segélyezését célozta, hanem kizárólag a konkurrens kereskedők tönkretételére irányult. Az állami támogatás a kereskedők versenyét lehetetlenné tette. Az ottani kereskedők az erős konkurrencia miatt a minimális haszonnal is megelégedtek, s ha az alacsony árakat mesterségesen még lejjebb nyomják, s ha épp az állam nyomja le azokat, akkor nincs egyéb hátra, csak a bukás. A legnagyobb sérelmük az, hogy az áruraktárak mint nyilvános, utcai boltok, minden vevő számára árusítottak. Ez a törvény megsértése, mivel a szövetkezetek kedvezményeit csak a tagok vehetik igénybe, ezt azonban a boltok kijátszották. A kereskedők szerint követelni kellene a törvény szigorú végrehajtását, s meg kellene akadályozni, hogy a fogyasz4 DKI jegyzőkönyv, 84/1902. sz.

75