A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 7. 1980 (Debrecen, 1980)

Tanulmányok - Bíró Lajos: Képzőművészeti szervezkedés Debrecenben 1945-1949

Némethy László, Rimóczy József, Senyei Oláh István, Tar Zoltán, Toroczkai Oszvald, Tóth László, Vincze István és Zilahi Edith állítottak ki.

Erre a kiállításra visszapillantva próbáljuk meg sorra venni a felszabadulás után e seregszemlével rajtoló debreceni képzőművészet legjellemzőbb vonásait, annál is inkább, mert ez a kiállítás mintegy csokorbagyűjtötte mind azt, amit a debreceni képzőművészet az ezután következő, mintegy két évtizedes útján stílusban, teljesítmény szintben találhatunk. Az expresszív „patetizmus” és egy oldottabb, impresszionistának minősíthető, valamint egyfajta leíró naturalizmus és „becsületes konzervativizmus”68 — inkább belső aránybeli és minőségi, de időben nem nagy kilengéseket mutató — változatai azok, amelyek e két évtized tárlatainak mozdulatlan arcát jellemezték. (Még a kiállításon résztvevők névsora is változatlan, illetve, ami változást találunk, az a negyvenes évek második felében itt induló fiatalabbak, fiatalok — pl. Adler Miklós, Csanak Eva, Dienes Klára, Tamás Ervin — fokozatos eltűnése a debreceni tárlatok névsorából, mert tevékenységüknek más város adott keretet.) „Senki sem élt és dolgozott itt a technika korának élményeit áttételesen kifejező modernek közül...”69 — indokol Székelyhídi Ágoston, amikor a debreceni mozdulatlanság okait keresi. És ez így igaz.

Amíg a magyar festészet és szobrászat a háború előttihez képest nagyot lendült a 20. századi modern törekvések felé, Debrecenben a kiállításokon szereplő művek, a csoportgyűlések jegyzőkönyvei, levelezések, visszaemlékezések egyaránt azt tanúsítják, hogy az új szervezet majdnem minden tagja szinte teljesen távol maradt a felszabadulást követő évek tarka stílustörekvéseinek kavalkádjától, vitáitól, töprengéseitől. A forgatag fő sodrának mégcsak gyenge hullámverése sem ért el Debrecenig. Erre vall Csobán Endre 1947-es summája, amely a kiegyenlítő funkcióban, a szélsőségek kerülésében látja Debrecen egykori kulturális szerepét, s ezt látja igazoltnak a felszabadulás után is70. Ma már úgy tűnik, hogy az új szervezet is — kimondva-kimondatlanul — ezt az eszményprogramot írta zászlajára. Az egy szervezetbe tömörült két debreceni egyesület tagjainak művészetszemlélete mit sem változott. A vezető művészek stílusa, egyénisége évtizeddel, évtizedekkel ezelőtt alakult ki, s a felszabadulás hozta új korszak nem sokat, szinte semmit sem változtatott művészetük jellegén, lényegében ott folytatták, ahol korábban elkezdték, vagy abbahagyták71. Elért eredményeiket megőrizték, esztétikailag kiteljesedett és egyben lezárult világukon belül még mélyült is művészetük. Holló László — 1945 utáni — elkápráztató bőségű „termése”72, Dienes János úgynevezett tematikus művei vagy Senyei Oláh István és Hrabéczy Ernő — kettejüket mindjobban bekerítő, szorongató társtalanságuk közepette festett — képei még életművük egészében jelentős helyet foglalnak el, anélkül, hogy az új kibontakozás lehetőségeit ígérnék. A történelmi fordulat kérdéseire művészetükben már nem tudtak olyan kvalitásos színvonalon választ adni, mint ahogyan a húszas-harmincas években tették. Mikor a negyvenes évek végén, az ötvenes évek első felében az új problémákhoz nyúltak, majdnem mindnyájan az akadémizmus felé csúsztak.

68 Rabinovszky Máriusz: Vidéki művészeink. A Képzőművészek Szabadszervezete Vidéki Csoportjainak i. kiállítása. Szabad Művészet, 1947. 6—7. sz. 155—156. old.

69 Székelyhídi A.: i. m. 131. old.

70 Csobán Endre: Debrecen kultúrája. Cikk a Szabadművelődési Évkönyv számára. 1947. június 21. HBmL.

71 Félegyházy L. : i. m.

72 Holló László ezer darabot is meghaladó teljes ouvre-jéből Tóth Ervin „.. .csak a jelentősebbeket megnevezve...” 219 képet datál 1945—1965 közé. Tóth Ervin: Holló László. Db. 1965.

88