A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 7. 1980 (Debrecen, 1980)

Tanulmányok - Bíró Lajos: Képzőművészeti szervezkedés Debrecenben 1945-1949

pésük révén megtörik a Műpártolók nagy többsége által képviselt természetutánzó festészet vidéki rajztanári szintű fejlődési vonala. Tevékenységük messze túlnőtt egy vidéki kis csoport keretein, ezt mutatja az országos visszhang is. Rabinovszky Máriusz 1933-ban a Nyugat egyik számában így ír róluk: „Debrecen az első és egyetlen vidéki város, melyben modern képzőművészeti egyesülés jött létre és eredménnyel működik. A debreceni Ady Társaság néhány lelkes tagja hosszú évek óta küzdött, hogy megtörje a keleti vég súlyos közönyét az ábrázoló művészetekkel szemben ... Ami a dereceni Ady Társaság képzőművészeti kiállításán meglepett, az a kis tárlat nyugat-európai szelleme volt, anélkül, hogy helyi és általános magyar vonatkozásokat nélkülözni kellett volna.”2

A harmincas évek derekára az országos kapcsolatoknak igen gazdag szövedéke alakult ki: az osztály tiszteletbeli tagja lett Vaszary János és Csók István, de más meghívott művészek is falhoz jutottak a társaság csoportkiállításain, többek között Glatz Oszkár, Aba-Novák Vilmos, Iványi-Grünwald Béla, Szőnyi István, Hrabéczy Ernő stb. Ugyanakkor az osztály tagjai rendszeresen és sikerrel állítottak ki budapesti tárlatokon, majd 1941 őszén a Nemzeti Szalonban mint együttes is bemutatkoztak, mely a korabeli számtalan méltatás, kritika szerint sikeres fogadtatásban részesült. A társaság képzőművészei — bár egy gazdaságilag, kulturálisan elmaradott vidéki város kedvezőtlen körülményei között indultak útjukra — így kapcsolódtak be az országos áramlatba, és így vált először a debreceni képzőművészet európai szinten az országos művészet szerves részévé.

A Műpártoló Egyesület és az Ady Társaság képzőművészeti osztálya között eleinte nagy volt a barátság — 1930-ig együtt is állítottak ki —, de ennek a rokonszenvnek a hőfoka gyorsan alábbszállt. Az Adysok egykettőre függetlenítették magukat és kiállításaikat is külön rendezték meg. Ekkortól — 1931- től — a két egyesület egymás mellett élése már nem volt zavartalan. Az Adysok megérdemelt országos hírneve — a magas szintű művészi praxis, dinamikus kiállítási gyakorlatuk, programozott ismeretterjesztésük és a „törhetetlen ragaszkodás” a minőség elvéhez, melynek része volt, hogy tudatosan távol tartották maguktól a szellemtelen kisvárosi provincializmust — a Műpártolókból szükségszerűen váltott ki egy mindinkább fokozódó, feszengő vidékiség- komplexust, mely végül is egyszerűen támadásnak érezte a társaság különállását. A két egyesület közötti viszonyról Menyhárt József 1960-ban így ír, amikor Toroczkai Oszvaldnak az Ady Társaság képzőművészeti osztályból való visszalépését indokolja: „Toroczkai ... hamarosan kilépett a társaságból, mert érezte, hogy a csoport teljes szakítást jelent a negyedszázadnál nagyobb múltú Műpártoló Egyesülettel ... nehezményezte az ilyen szintű szétválást és érezte, hogy hosszú és áldatlan viszálykodások forrása lehet. A különállás tényleg mind élesebbé vált, és a két csoport közti ellentétek megnyilatkozások formájában még 1945 után is megmutatkoztak.. .”3.

A felszabadulás után a két művészeti egyesület közül csak az Ady Társaság állott talpra. A Műpártoló Egyesület ugyan még két évig papíron létezett, de ténylegesen nem működött. Társadalmi bázisa — a letűnt korszak cívis burzsoáziája, a várost vezető tisztségviselői voltak jeles mecénásai — szétziláló2 Rabinovszky Máriusz: A debreceni Ady-Társaság képzőművészeti kiállítása. Nyugat, 1933. 6. sz. 380—381. old.

3 Lásd: 1. sz. jegyzet.

74