A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 5. 1978 (Debrecen, 1978)

Tanulmányok - Szűcs Ernő: Debrecen ipara az első magyar proletárhatalom időszakában

város népéhez, hogy minden alkalmazott maradjon a helyén, s munkáját fokozott mértékben végezze, mert most valóban proletárok érdekében dolgozhat.53 Ismert az is, hogy a Forradalmi Kormányzótanács XI. sz. rendelete március 26-án kimondta a munkakényszert. Ez a rendelet arra az álláspontra helyezkedett, hogy mivel hazánkban megszűnt a magántulajdon, a proletarállamban csak annak van joga élni, aki dolgozik, testi vagy szellemi munkát végez a társadalom fenntartása érdekében. Ezzel egyidejűleg a magyar proletáriátus állama kötelességének tartotta mindazok ellátásáról gondoskodni, akik ugyan dolgozni akarnának, de részükre ideiglenesen nincs munkaalkalom.

A magyar törvényalkotás történetében ekkor mondták ki először a munkakötelezettséget, de a munkához való jogot is, s először foglalták paragrafusba azt is, hogy az állam kötelességének érzi minden polgárának eltartását.54 55 Debrecenben különösen a háború sújtotta családokról (hadiözvegyek, hadiárvák) gondoskodtak. A suttogó ellenforradalmi propagandával szemben a debreceni Direktórium kinyilvánította: a nyugdíjakat változatlanul folyósítani fogja, hiszen az okvetlenül megilleti az egykori dolgozókat. Mi sem volt természetesebb, hogy ha ilyen formában gondoskodott a Munkás- és Katonatanács az előző társadalmi rendszer egykori dolgozóiról, vagy a kapitalizmus áldozatairól (hadisegélyek), akkor saját dolgozóiról elsősorban gondoskodni akart. Csakhogy ez a kérdés korántsem volt egyszerű. Az 1918-as forradalmat követően az egyre növekvő súllyal rendelkező munkásság mind több és több juttatást harcolt ki magának a polgári rendszertől. Március közepére olyan engedményekre kényszerült a Károlyi kormány, amelyek — tekintve a dezorganizá- lódott gazdaságot — már alig voltak teljesíthetők. A proletárállamnak nem lehetett ezeket visszavonnia.

Debrecenben is megtörtént a bérek felemelése. A Városi Téglagyárban az addigi 16 koronáról 30 koronára emelték a napibért, az István malomban egy hónap alatt 46 ezer koronával több munkadíjat fizettek ki, mint azelőtt, s mint már utaltunk rá, a többi üzemben is felléptek a munkástanácsok a bérrendezés érdekében.53 Ezek a bérjavítások azonban más tényezőkkel együtt (gyakori gyűlésezések), sajnálatosan sok esetben hozzájárultak a munkafegyelem lazulásához, a teljesítmények csökkenésénez. Ilyen téren különösen szomorú eredmény született a Debreceni Faipari Rt.-nél: „.. .ahol a munkateljesítmény az első három héten felét sem tette ki a normális munkateljesítménynek, a negyedik — utolsó — héten pedig úgyszólván teljesen szünetelt, a munkabéreket pedig ennek dacára fizetni kellett”.56 Ha fel is tételezzük a jelentést író igazgató rosszakaratú túlzását, mégis a tendencia igaz lehetett, amit más helybeli gyárak jelentése is (Városi Téglagyár) igazolnak. Az első hetek ilyen munkafegyelem lazulása nem egyedül debreceni specialitás volt, de míg az ország többi részén —• kivált az akkord bérezés visszaállítása után — újbóli emelkedés volt tapasztalható a termelékenységben, addig Debrecenben nem volt mód ennek a hibának a kijavítására.

Jelen tanulmányunkban nem foglalkozhatunk mindazokkal a szociális, egészségügyi intézkedésekkel, amelyeket a proletárállam végrehajtott, de a to53 Népakarat, 1919. márc. 26. és Hatszázéves Debrecen. Szerk.: Komoróczy György. Db. 1961. 126. old.

54 Tanácsköztársasági Törvénytár 1. füzet. Bp. 1919.

55 HBmL. XVI. 11/b. 2. István malom.

56 HBmL. XVI. 11/b. 2. Faipari Rt.

36