A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 5. 1978 (Debrecen, 1978)

Tanulmányok - Szűcs Ernő: Debrecen ipara az első magyar proletárhatalom időszakában

megjelenése után fogott hozzá a fürdők államosításához.30 Még később került sor a szállodák államosítására.

A szállodák szocializálását a Forradalmi Kormányzótanács XXIII. számú rendelete írta elő 1919. április 2-ával. Érdekes, hogy míg az említett rendelet „a bennük foglalkoztatott munkások létszámára való tekintet nélkül” mondta ki a köztulajdonba vételt, addig a debreceni direktórium április 4-én csupán a nagyobbak (Arany Bika, Pannónia, Royal, Köztársaság, Dréher, Kis Debrecen, Mercur, Kossuth, Magyar Világ és Széchenyi) szocializálását nyilvánította ki. Ugyanakkor a fel nem sorolt kisebb szállodákat is a „lakásügyi megbízott” felügyelete alá helyezte és kötelezte őket a XXIII. sz. rendelet egyéb előírásainak betartására. Nevezetesen arra, hogy bennük csak átutazó vendégek, azok is legfeljebb három napig szállhatnak meg, ha tovább akarnának ott tartózkodni, erre engedélyt csupán a lakásügyi előadó adhat.31 A szocializálás azonban nemcsak a gyárjellegű vagy a közellátás szempontjából nagyfontosságú üzemeket érintette, hanem egyes esetekben kiterjedt a kisipari műhelykre is. A források szerint a cipész és csizmadia kisiparosok már március 25-én tartott ülésükön kimondták közös termelőszövetkezetük létrehozását.32 Más kútfők pedig arról tesznek említést, hogy ”Az összes cipész, csizmadia és cipőfelsőrész készítő munkások és mesterek pénteken du. 3 órakor (március 28-án!) a csizmadia árucsarnokban (Uránusz-színház átjáró) a szövetkezet megalakításának tárgyalása végett nagygyűlést tartanak, melyre az érdekeltek okvetlenül megjelenni szíveskedjenek.”33 34 Ha a források tehát különböző időpontokat is jelölnek meg a kisipari szövetkezet létrejöttének időpontjaként, abban azonban összecsengenek, hogy a szakma dolgozói és vállalkozói öntevékenyen hozták létre a „cipészmunkások és kisiparosok termelőszövetkezetét”.31

Más szakmákban is alakultak hasonló szövetkezetek, ilyen volt pl. a hentes és mészáros mesterek, a festőmesterek és festőmunkások társulása. Egyet kell értenünk Fehér Andrásnak azzal a megállapításával, hogyha e csoportosulások létrehozásánál „A kezdeményezők között nyilvánvalóan olyan szocialista nézeteket valló kisiparosok is voltak, akik a marxizmus termelőszövetkezettel kapcsolatos tanításainak gyakorlati megvalósítására vállalkoztak, döntő többségüket termelőszövetkezet alapítására azonban az ösztönözte, hogy munkához és nyersanyaghoz így könnyebben hozzájuthatnak”.35

Hozzá kell azonban tennünk, hogy megítélésünk szerint míg Debrecenben a kisipari szövetkezetek mindegyike öntevékenyen jött létre, az országban, ahol a tanácshatalom tovább fennállt, ott már a központi szervek ítélték elodázhatat- lannak a szocializálás kiterjesztését főképpen olyan iparágakban, amelyek a hadsereg ellátásával és a lakáskarbantartással voltak kapcsolatosak.36

A szocializálás kérdéséhez tartozik a készletgazdálkodás néhány problémaköre is. Mivel gazdasági téren a Tanácsköztársaság egyik legnagyobb nehézsége a nyersanyaghiány volt, szükségszerűnek mutatkozott a meglevő alapanyagok felhasználásának lehető legjobb megszervezése. Ehhez pedig nyilvánvalóan elodázhatatlan lépés volt a készletek nyilvántartásba vétele.

30 Népakarat, 1919. márc. 27.

31 TKHB-ban. 280. old.

32 Fehér András: A forradalmak ... 116—117. old.

33 Népakarat, 1919. márc. 28.

34 Népakarat, 1919. ápr. 5.

35 Fehér András: A forradalmak 117. old.

36 Ránki: M. o. története. 224—226. old.

29