A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 4. 1977 (Debrecen, 1977)
Fórum - Balogh István: A néprajzi kutatás levéltári forrásai
Szellemi művelődés A néprajz e területén a levéltári anyag nem minden vonatkozásban kínál lehetőséget a kutatónak. Népdal, népzene, vagy a művészet kutatói nem sok reménységgel indulhatnak, bár népdal szövege vagy egy-egy tárgy neve mégiscsak előkerülhet elvétve. A debreceni jegyzőkönyvekben az ünnepek megtartásával kapcsolatban imitt-amott előfordul az utcai zenélés, dalolgatás tilalma, de ez csupán a jelenség meglétére utal, a tartalmára nem. Azt sem tudjuk, hogy mi volt az a „márványozás”, amit mint gyermekjátékot eltiltanak. Ami a levéltári iratokban előfordul, az inkább a társadalmi néprajz körébe tartozna, ha lenne ilyen. Ilyen például Debrecenben és a hajdúvárosokban az egyház és a városok egymáshoz való viszonya. A lelkészek fogadása, papma- rasztás, az egyházi és anyagi szükségletek biztosítása, az ünnepek megtartásának módja, sőt egyes esetekben a szertartásrend szabályozása, a városok magisztrátusa hatáskörébe tartozott. Minden esetben a városi magisztrátus mint világi hatóság gondoskodott az egyházfegyelem és a közerkölcs elleni vétségek megtorlásáról.13 A dolog természeténél fogva nyilvánvaló a levéltári anyag használhatósága a jog területén. Tudvalevő, hogy a feudális korban a joggyakorlat három alapon nyugodott, a tételes törvényeken, a helyi statútumokon és a szokásjogon. A tételes törvények értelmezését a falvak, mezővárások és megyék statútumai, szabályrendeletei állapították meg, a helyi körülmények, a társadalmi viszonyok és a pillanatnyilag felmerült szükségletek szerint. E szempontból a hajdúvárosok és Debrecen jegyzőkönyvei a határhasználat rendjének megszabásától a lakosok viseletének előírásáig az élet jóformán minden vonatkozására forrásul szolgálhatnak. De nem kevésbé fontosak a szokásjog előírásai, amelyek ház- és földeladásnál pl. előírták a szomszédok megkínálását azért, hogy a két szomszéd az elővásárlási jogát gyakorolhassa. A hajdúvárosokban és Debrecenben is élt az a szokás, hogy a szülők halála után a lakóház a legkisebb fiúra szállott, amelynek gyakorlata a paraszti konzervativizmus következtében még a századforduló táján általánosan élt: „Te vagy a legkisebb, tied marad a ház”, nemcsak szólásmondás, hanem a leváltárban őrzött végrendeletek és peres ügyek által is igazolható. A társadalmi néprajz eredménnyel kutathatná az eljegyzés és házasság- kötés körüli szokásokat, pl. a jegykendőadás kötelező érvényét, vagy a lakodalomba meghívható személyek számának meghatározását, sőt a keresztkomák hívásának rendjét is. Ilyen jellegű szabályozások legbőségesebben a XVII— XVIII. századi debreceni jegyzőkönyvekben találhatók, részben a polgári perekben, részben a város népének egészét illető statútumokban. A XIX. század utolsó harmadában Debrecenben szokásban volt a céhes temetés, ami azt jelentette, hogy a temettető megkereste az akkor már megszűnt céhek utódainak elöljáróit, és felkérte őket, hogy megfelelő díjazás ellenében 4—6 cégtag az illető mesterek ruhájában vigye vagy kísérje ki a koporsót a temetőbe. E szokás eredete középkori céhszabályokra vezethető vissza, amelyek akkor még csak az elhalt céhtag illő kikísérését tette kötelezővé a testület 13 Az idevonatkozó adatokat — sajnos iratmegjelölés nélkül — bőségesen közölte Koncz Ákos: Debrecen város régi büntetőjoga. Db. 1913. Az adatai egy része a város büntetőtörvényszéke Protecollum nigrum elnevezésű jegyzőkönyvéből származik. HBmL. IV. A. 1018/c. 190
