A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 3. 1976 (Debrecen, 1976)

Tanulmányok - Makkai László: Adatok és kérdések Debrecen törökkori agrártörténetéhez

rös, Szeged, Makó, Mezőtúr és Debrecen. Egy sajnos kivonatosan közzétett (és az elégtelen levéltári jelzet miatt mindeddig eredetiben fel nem talált) jegyzék alapján 1587-ben az érsekújvári magyar vámon áthajtott 84 282 marhának származási (felhajtási) helyét csak számadatok nélkül ismerhetjük meg, amiből annyi mégis kiderül, hogy ezesetben is a Jászkunságból, Pest, Csongrád, Csa- nád, Békés, Arad és Bihar megyékből, többségében Kecskemét, Cegléd, Nagyvárad, Debrecen, Hódmezővásárhely, Szeged, Szentes, Simánd, Mezőtúr, Kiskunhalas és Jászapáti mezővárosokból hajtották fel a legtöbb ökröt.31 Ha a két vámjegyzékben szereplő helységeket térképre vetítjük, azok a Káta—Kiskunhalas—Simánd—Nagyvárad közti négyszögbe esnek, s ez az a terület, amelynek a kis- és nagykun meg jász területek a centrumát foglalják el, sőt ezektől egyetlen pontja sem esik 100 km-nél távolabb. Mintha ezt akarná illusztrálni Lazius Farkas XVI. századi Magyarország-térképén, amelyen a szóbanforgó területre (és sehová máshol) ökröcskéket rajzolt be a táj fő gazdasági ágának jellemzésére.

Figyelemre méltó, hogy tulajdonképpeni jászkun települések (Berény, Apáti s kiskun székek központjaiul szolgáló, de nem kun lakosságú Kecskemét és Halas kivételével) alig szerepelnek a nagy ökörfelhajtó mezővárosok közt, amelyek (ismerve nagykiterjedésű pusztabirtokaikat) nemcsak a környékbeli falvak tenyésztőinek piacai, hanem sokkal nagyobb mértékben maguk is a szarvasmarhatenyésztés fő központjai voltak. Ezek közé tartozott Debrecen is, igaz, a „magyar szürke” XVI. századi tenyészterületének a perifériáján. Hogyan lehet megmagyarázni azt, hogy ha a fentebb elemzett vámjegyzékek és Lazius térképe egybehangzó tanúsága szerint a „magyar szürke” marha a kunok (és a velük együtt bevándorolt jászok) „hozománya”, a XVI. századra már nem ők vezetnek a tenyésztésben és a piacra vitelben ? Erre a kérdésre a „szállás” szó jelentéstörténetének vizsgálata során próbálunk választ keresni.

A „szállás” szó eredete nyilvánvalóan magyar és nem kun, sem jász, a „száll” ige származéka. Mégis a kun településeket, amennyiben egyáltalán megnevezik és nem valamilyen magyar helység „körül” (circa) élő kunokról beszélnek a XIV—XV. századi oklevelek, egy kun személynév és a „szállás” vagy az ugyancsak magyar „népe” összetételéből képzett névvel illetik (a legkorábbiak Bajcsunnépe, Alynnépe és Újszállás 1389-ből, Besemihályszállása, Csorbajánosszállása, Abcsikszállása 1395-ből).32 A XV. században azután a „szállások” szaporodnak a jászkun vidéken s nem egy közülük helynévként hírmondónak máig megmaradt. A magyar helynévadás történetét Kniezsa István kutatásaiból ismerve tudjuk, hogy a honfoglalók a török típusú helynévadást hozták magukkal és alkalmazták a Kárpátmedencében, amelynek főformája a ragnélküli, puszta alanyesetben álló személynév (pl. Árpád családjából Fájsz, Jutas, Tevel, Tormás nevéből származó, ma is meglevő helynevek). Nyilván a kunok is ilyen típusú elnevezéssel illették téli szállásaikat, de a magyarok a XIII. század második felétől kezdve már áttértek az összetett (-falva, -háza -laka stb. végződésű) helynevekre s így a közéjük települt kunok puszta személyneves településmegjelöléseit saját szokásuknak megfelelően kiegészítették, persze nem a náluk természetes -falva, -háza, -laka végződésekkel, hanem az egészen másként élő kunok viszonyainak szemléletében az ideiglenességet jelző -szállása, -népe szavakkal.

31 Káldy-Nagy Gyula váci adatai: Történeti Statisztikai Évkönyv 1965—66. évf. 32—34. old. Та- káts Sándor érsekújvári adatai: Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1897. 193. s köv.

32 Györffy Gy.: i. m. 264. 268. old.

31