A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 3. 1976 (Debrecen, 1976)

Tanulmányok - Orosz István: Szőlőtermelés a Hajdúkerület városaiban a XVIII-XIX. században

mazzék, az eladásokat be kell jelenteni a tanácsházán. A telek tartozékának tekintendő szőlők esetében viszont érvényesülni kell a törvényes „praemonitió”- nak.36

Néhány évvel később 1824-ben egy peres ügyben történt állásfoglalás utólagos igazolásaként a kerület újabb határozatában úgy döntött, „hogy a hajdú nemesi funduson levő szőlők, mint a melyek nem dézma alatt valók lévén, a más helyeken levő szabad szöllőkkel egy természetűek, többé ingó javaknak ne tekintessenek (az én kiemelésem: O. L), hanem azokra nézve is éppen azok a törvények observáltassanak (tartassanak meg), melyek szerint a többi hajdú fekvő jók intéztetnek el.”37 Ezáltal a szőlők sok évtizedes birtokjogi különállását megszüntették s 1848-ig míg a hajdú „fekvő birtok” privilegizált helyzete fennmaradt, a szőlők is az ingatlan birtokok megítélése alá estek.

A szőlőbirtok 1824 előtti jogállásának kialakulásában szerepet játszhatott az a szemlélet, amely a kerti szőlőket nem tekintette a hajdú telek szükséges tartozékának. Az 1820. évi statutum — amint láttuk — elvben lehetségesnek tartja a telekhez tartozó szőlők létét is, a valóságban azonban ilyen szőlőbirtokok a kerület városaiban alig voltak. A hajdú telek tartozékának a háztelken kívül eredetileg csak az ólas- vagy szérűskertet és az ún. szállásföldeket tekintették, de a 18. század végétől ehhez járultak a telek szerint véglegesen kiosztott ugar vagy forgó földek, később Böszörmény, Nánás esetében az ún. réti földek, Böszörmény, Hadház és Vámospércs határában pedig az erdők is. A szállásföldek használatában a közösségi korlátozások nem érvényesültek, elvileg tehát annak is megvolt a lehetősége, hogy valaki szőlőt ültessen a telekhez tartozó szállásföldjébe. A gyakorlatban azonban erre — tudomásunk szerint — 1848 előtt csak a legritkábban került sor.38

Szőlője tehát mindenkinek többnyire csak a szőlőskertekben volt, ezeket pedig, amint korábban láttuk, a közföldből alakították ki a közösséget képviselő tanács akaratából. Mindez magyarázatot adhat arra a helyzetre miért nem volt a szőlőskerti parcella a hajdú telek része s miért nem vonatkoztak rá azok a jogszabályok, amelyek érvényesek voltak az egyéni tulajdonban levő „hajdú örökségre”, de nem indokolja az általános érvényű caducitás hiányát. Abból, hogy a szőlőskerteket a közföldnek számító belső legelőből szakították ki, a több évtizeden keresztül érvényesülő jogszokással éppen ellenkező helyzet következne, a kommunitásnak itt több joga kellene, hogy legyen, mint az egyéni rendelkezésű telekföldben.

36 „Siquidem vineae, terrae item censuales pro rebus mobilibus reputentur, harum intuitu nulla formalis praemonitio requiritur, interim ut vicini aliique, qui ob interventam nefors in talibus fundis mutuam divisionem praeemptionis jure gaudent, easdem ad se recipere possint, venditiones illarum locali magistratui insinuandae et publicis domus oppidanae parietibus affigendae sunt. Siquae tamen vineae appertinentiae sessionum essent, ratione illarum legalis praemonitio requiritur. Terrae hae censuales, prout etiam vineae sub privatis quoque sigillis valide vendi possunt, nec fassiones eatenus celebratae ob defectum sigilli authentici invalidantur”. Censuális földnek a hajdú városokban a pénzfizetés mellett osztott pusztai földeket nevezték. Kolosvári Sándor—Óvári Kelemen: A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye III. k. Bp. 1892. 521. old.

37 Uo. 541. old.

38 A statumban bizonyára olyan esetekre gondoltak, mint Nánáson Csohány Jánosnéjé, akiknek nem a szőlőskertben, hanem a tilalmasi negyedik dűlőben, a szállásföldeken volt „kerítések közt egy darab” szőlője, amit 1818-ban 100 Rfrt-ért zálogosított el Zsuga Jánosnak. HBmL. V. A. 301/a. 11. k. 1818. 192. old. 1848 után Böszörményben is található néhány szőlő a szőlőskerteken kívül, így a de Pauli-Zeleméren és a Réten is, ez azonban egyáltalán nem jellemző. HBmL. VI. 127/ee—1 Leírása... 1876.

66