A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 3. 1976 (Debrecen, 1976)

Tanulmányok - Orosz István: Szőlőtermelés a Hajdúkerület városaiban a XVIII-XIX. században

2. A szőlőbirtok jogállása, a szőlőskert a határhasználat rendjében

A hajdúk letelepítésének és kiváltságolásának sajátos módja, amelyben Bocskai katonái nem külön személy szerint, hanem együttesen kaptak nemességet, különleges helyzetűvé tette a tulajdonukban levő földbirtokot is. Bár a 17. században a hajdúk földjeiket általában nemesi birtokként használták és idegenítették el, a 18. századra már kialakultak a földtulajdonnak azok a közösségi korlátái, amelyek elvi alapját az együttes nemesítés adta. Az együttes nemesi privilégiumból származott az a megkötés, hogy a hajdú földnek mindvégig meg kell maradni a hajdúk közösségének kezén. Ennek az elvnek megfelelően házat, telket és külső földbirtokot nem hajdúnak nem lehetett örökjoggal elidegeníteni, ha az elidegenítés zálogolás formájában megtörtént, az ilyen földbirtokot vagy telket a hajdúk mint „hajdú örökséget” visszaválthatták. A földtulajdon birtoklásának feltétele a helybenlakás volt, az elköltözők még akkor sem maradhattak tulajdonosok, ha hajdúk voltak, de a közösségre háramló földjeiket visszaszerezhették mihelyt visszaköltöztek a városba. A hajdú föld végső tulajdonosának a városi (hajdú) közösséget tekintették, ami abban is megnyilvánult, hogy a magtalanul elhaltak birtokai a (városi) hajdú közösség tulajdonába kerültek vissza (caducitas).33

A hajdú földbirtokot általában jellemző vonások mellett a szőlőföld további sajátosságok hordozója volt, ezek paradox módon a szőlőt kiemelték az ingatlanok sorából. A szőlőbirtok helyzetét jól tükrözi a városi tanácsnál feljelentett Dudolán Jánosnak 1803-ban a szoboszlói tanácshoz eljuttatott beadványa, amelyben azt kéri, hogy magtalanul „elhalt ángya” szőlője, amelyet az még életében neki adott törvényesen is övé maradhasson, mert „azon szőlő egész Jussal az enyim volt — mint írja — most is az és ahhoz sem a Nemes Városnak sem más denunciátoroknak mint caducitashoz semmi jussa nincsen, mert nem caducitas’’’. A panaszosra nézve kedvezően elintézett beadvány nemcsak azért érdekes, mert Dudolán arra hivatkozik, hogy a hajdú földbirtoktól eltérően a szőlő háramlásában nem érvényesülhet a város cadu citása, hanem főként azért, mert arra hivatkozik; a caducitás érvényesülésének legfőbb akadálya az a jogszokás, amely szerint „a szőlő tsak ingó-bingó jó lévén” nem is vonatkoztathatók rá az ingatlan öröklés szabályai.34

A szoboszlói panaszos élő jogszokás alapján tekintette ingóságnak a szőlőt, ezt erősíti meg a kerület véleménye is 1802-ben, amely szerint „a szőlőbeli birtoknak fundamentuma egyedül a reá tejendő szorgalmatos munka, melly nélkül a szőlő soha szőlő nem lehet.” Ezért mind a hat városban „a szőlők csak úgy vétetnek, mint ingó jószágok.”35 Az ingóságokra természetesen nem vonatkozott az elidegenítés tilalma s nem érvényesülhetett a vérrokonok, hajdúk visszaváltáshoz való joga sem.

A jogszokás törvényes megfogalmazást is nyert a hajdúkerület 1820. évi részletes statútumában, amely szerint „.. .a szőlőket valamint a censuális földeket ingóságoknak tartják...” s ezeknek elidegenítéséhez nem szükséges a jogosultak (vérrokonok, hajdú örökösök) „megkínálása”, mégis hogy eladásnál az elővételi joggal rendelkezőknek (atyafiak, szomszédok) sérelme ne szár33 Mindezekre összefoglalóan lásd: Orosz István: Hajdú városok gazdálkodásának és társadalmi szerkezetének 18—19. századi történetéhez (Szerk.: Hofer Tamás—Kaposvári Gyula—Kisbán Eszter) Paraszti társadalom és műveltség a 18—20. században. II. Mezővárosok. Szolnok, 1974. 31. old.

34 HBmL. V. A. 401/c—32 Számozatlan iratok 1803.

35 Uo. IV. A. 502/a. 15. k. 1802. 134. old.

5 Évkönyv III.

65