A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 3. 1976 (Debrecen, 1976)

Tanulmányok - Makkai László: Adatok és kérdések Debrecen törökkori agrártörténetéhez

Legújabban Balogh István vetette fel azt a kérdést, hogy a vagyonos tő- zsérgazdák vágómarhaként hazai és külföldi piacra szánt pusztai állattenyésztése országos (s így egyben debreceni) viszonylatban nem előzte meg az alföldi mezővárosok kialakulását s így abban nem is lehetett része, sőt annál jóval később keletkezett. Úgy véli, hogy „az 1514. évi törvényben a „szállás” (ill. „mezei kert”) fogalommal egybeeső „tugurium” szóhoz tapadó XVI—XVII. századi tartalom, méginkább a XVIII. századi jelentésváltozás ismeretében erős kételyeink vannak a magyar néprajzkutatók, település- és gazdaságtörténészek egy része előtt megdönthetetlennek látszó ama nézet tekintetében, amely a magyar tanya-települési rendszert vagy legalábbis a települési elv eredetét — a pusztai állattartás kétségtelen történeti formájával kapcsolatba hozva — valahol a messze előidőkben fennállott nomadizmusból vezeti le. Amíg az ellenkezőjére kétségtelenül ide értelmezhető okleveles bizonyítékokat nem kapunk, a pusztai állattartással kapcsolatban álló tuguriumokat — szállásokat a XV. század végénél korábbiaknak nem tekinthetjük.”21

A magam részéről igazat adok Balogh Istvánnak abban, hogy az árutermelő nagybani pusztai állattartást — legalábbis közvetlenül — nem lehet a régi magyar (honfoglaláskori vagy éppen azelőtti) nomadizmusból levezetni. Az azonban kérdéses, hogy a „tugurium vulgo szállás” pásztorkunyhó, illetőleg a vele kapcsolatos, szintén „szállásinak, vagy „mezei kert”-nek nevezett pusztai legelő nevének legkorábbi okleveles előfordulásával kell-e egyidősnek venni a bérbevett pusztákon hizlalásra és eladásra szánt ökröknek tőkés vállalkozók és bérmunkás pásztoraik által történő tenyésztését? Párhuzamosan folytatott kezes és szilaj állattartásról Magyarországon már a XI. század óta van tudomásunk22 s lehetetlen feltételezni, hogy a rideg jószág vagy legalábbis pásztorai számára valamiféle menedéket ne építettekvolna, még ha azt nem is éppen „szállásinak nevezték. Okol (=Akol), Biolokol (Bivalyakol) nevű középkori fal- vaink alighanem ilyen pásztorszállásokból alakultak ki. Igaz, a XIII. századig forrásszerűen csak földesúri rideg gulyákról, ménesekről tudunk, s a magyar köznép nomadizálása eddigre alighanem a faluhatáron belőli legeltetésre szo- rultvissza. A XIII. században azonban a nomád állattartás újjászületett a bevándorolt kunok által, akik legalább annyira, ha nem még inkább mint a honfoglaló magyarok, elsősorban rideg állattenyésztők voltak, s mint az Rogerius „siralmas krónikájából” köztudomású, éppen azért ütköztek össze a törzsökös magyar lakossággal, mert annak vetéseit csordáikkal károsították. Nyilvánvaló, hogy rideg állattartása nemcsak (bár valószínűleg elsősorban) a kun előkelőknek volt, hanem a köznépnek is, melyet XIV. századi megkeresztelésekor „keresztény módra” megtelepült életmódra s ezzel rendszeres földművelésre sokáig hiába próbáltak kényszeríteni.23 Persze szó sem lehet arról, hogy a nomád kunoknak tulajdonítsuk a magyarországi árutermelő marhatenyésztés kezdeményezését, de igenis feltételezhető, hogy ők szolgáltatták annak nyersanyagát, az akkori európai (és magyarországi) kistermetű (brachyceros típusú) szarvasmar21 A 17. sz. jegyzetben idézett cikkében.

22 MakkaiLászló: Östliches Erbe und westliche Leihe in der ungarischen Landwirtschaft der frühfeudalen Zeit. Agrártörténeti Szemle 1974. Supplementum 5. s köv. old.

23 Györffy György: A kunok feudalizálódása. Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. században. (Szerk. Székely György.) Bp. 1953. 248—265. old. Szabó István: A magyar mezőgazdaság története a XIV. századtól az 1530-as évekig. Bp. 1975. 31—32. old. megállapítja, hogy a kunok betelepülésével a „nomád hagyományok és formák valószínűleg új erőre kaptak”, de a XV—XVI. századra a jászkunok közt is elsorvadtak.

29