A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 2. 1975 (Debrecen, 1975)

Levéltári fórum - Szűcs Ernő: Az üzemtörténetírás levéltári forrásai Hajdú-Bihar megyében

sem kitevő, levéltári kutatásokra ilyen vagy olyan módon hivatkozó munkák nagyrésze sem tükröz alapos, a lehetséges kútfők mindegyikére kiterjedő feltáró tevékenységet. Márpedig az üzemtörténetírásnak az üzemen belüli hatáson túl tudományos feladata is van. Feladata: hozzájárulni a gazdaság-, iparág országos, számtalan vonatkozásban a helytörténetíráshoz és a munkásmozgalom történetének megírásához, azoknak újabb adatok feltárásával való gazdagításához, új dokumentumok anyagának közismertté tételéhez.

Másik nagy probléma, ami szintén összefügg a nem megfelelően kiválasztott szerzők kérdésével, a müvek tárgyalási, szövegezési tormája. A munkák jelentős része például nem értékel, csak közöl, mégpedig a bevezetőnkben említett „

Rózsaszínbe" burkolva. Ilyen esetekben nincs szó a vállalat nehézségeiről (pl. a beruházási keret előteremtésének nehézségei, a balesetek alakulásának, a munkaerő vándorlásnak okairól), problémáiról, pedig ezek jórészt megoldódtak és legyőzésük nem kis érdeme a vállalati kollektívának. Az ilyen szerzők „ünneprontásnak" tekintik a vállalat gazdasági, politikai problémáiról írni.

Más esetekben alig találunk a különleges zsargonban megírt, „lúgozott szövegek" között konkrét tényanyagokat, pedig ezeket a műveket pontosan ilyen adatok, táblázatok tennék értékessé a későbbi idők kutatói számára. Társadalmunk embercentrikusságától idegennek érezzük, hogy az épületek, gépek fényképei közül gyakran hiányzik a termelő, élő ember képe. Ugyancsak nem egyeztethető össze politikai álláspontunkkal, a kollektív vezetésről és az üzemi demokráciáról vallott nézeteinkkel, hogy a közölt képek felén-harmadán egy és ugyanazon személy állandóan szerepel, holott a gyárnak többezres munkáskollektívája van.

Hihetetlenül hangzik, hogy egyébként színvonalas külsőre törekvő üzemtörténeti munkák nem mutatják be (sem szövegben, sem képben) az üzem termékeit, a termelés menetét, más esetben pedig teljesen értéktelen szöveg kíséri a gyár termékeit bemutató fényképeket, s ezáltal az üzemtörténetírásból, a gyár képes prospektusa lesz.

A szakszerűtlenség olyan legszélsőségesebb példája is előfordul, hogy egy néhány oldalas kiadványnak több mint harmadát viccek foglalják el, amelyeknek ráadásul semmi köze nincs az üzemhez, ugyanakkor a több mint 60 évet megélt vállalati elődről semmi sem található az „üzemtörténetben". A felsorolt példák érzékletesen bizonyítják, hogy a kiadásra került munkák jelentős része nem tesz és tett eleget azoknak a tartalmi, formai követelményeknek, amelyeket a szakmai körök jogosan kérnek számon. E leszűrhető tanulság miatt kell említést tenni arról a jelenségről, hogy az üzemek nem kérve ki, sem a Munkásmozgalom Történeti Bizottság, sem a Hon- és Helytörténeti Bizottság véleményét - esetlegesen azért, mert ezek létezéséről nem is tudnak, másrészt ha tudnak róla, akkor el akarják kerülni e körök véleménynyilvánítását, s a saját szájízzel megfelelőnek ítélt kiadással, megjelentetéssel már kész tények elé akarják állítani e bizottságokat -, így üzemük történetének megírását történelmi kutatásokban járatlan, a legfontosabb forrásokat fel nem használó személyekre bízzák.

A megbízók és szerzők között — a megfelelő szakmai körök meghallgatása nélkül - legtöbbször szubjektív alapon létrejött kapcsolat azután magában hordja a „partizánkodás" veszélyét. Jórészt ennek tulajdonítható, hogy a már megjelent művek döntő többségénél hiányzik a vállalati előd, vagy a vállalatnak magának is a régebbi története, s feldolgozás módja pedig nélkülözi az elemző, értékelő eljárást.

168