A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 2. 1975 (Debrecen, 1975)
Levéltári fórum - Szűcs Ernő: Az üzemtörténetírás levéltári forrásai Hajdú-Bihar megyében
Tetézi ezeket a bajokat, hogy a „partizán módon" megírt művek lektorálásra sem szakmai körök elé kerülnek, hanem történelemírásban még a szerzőknél is kevésbé járatos, legtöbbször vállalaton belüli személyek elé, akiknek ellenőrzése nem készteti a szerzőt általunk az előzőekben már felsorolt hibák kijavítására. Lényegében hasonló eredményt hoz a lektorok kijelölésének az a módja, amikor az e feladattal megbízott egyén a szerző közvetlen baráti köréhez tartozik, s a szubjektivizmus elaltatja a kritika éberségét. Ilyen esetekben nemcsak általánosságban a csupa nagybetűkkel írt üzemtörténetírás színvonala, hanem maguk a vállalatok is kárt szenvednek, mert nem kis áldozathozataluk ellenére (szerzői, lektori díjak, nyomdaköltségek), korlátozott értékű művet kapnak kézhez. A szerzők helyes megválasztásának kérdéséhez tartozik, hogy megyénkben ezideig nem alakult ki egy üzemtörténettel foglalkozó állandó jellegű kollektíva. Míg pl. Borsod, Baranya megyékben a vasgyártás, illetve a szénbányászat üzemeivel, azaz e területeken az egyes termelő egységek történetével sorozatban és szervezetten foglalkozik egy-egy közösség, addig nálunk Hajdú-Bi- harban ez a kutatási, feldolgozási feladatmegoldás a perifériára szorult. Bár Debrecenben magában is több várostörténeti, munkásmozgalom és egyéb történeti kutató központ alakult ki, ezek egyike sem tekintette feladatkörének az üzemtörténetírást. Ezzel jár együtt, hogy az üzemtörténetírásban bizonyos jártasságra szert tett kutatók - mivel az újabb megbízatásoknak szubjektív tényezők játszanak közre, vagy egyéb okok miatt - ismételt megbízást nem kapnak, más esetekben nem is hajlandók vállalni, így megyénk üzemtörténetírására az is jellemző, hogy nincs egy kellő gyakorlattal rendelkező, kialakult, szervezett üzemtörténetíró gárdája. Nyilvánvaló pedig, hogy célirányos lenne egy ilyen kollektíva kialakítása, amely a tapasztalatok átadásával, a tartalmi és módszertani kérdések megvitatásával a jelenleginél szélesebb körű, közvéleményt formáló publikációs tevékenységgel minőségileg javíthatná megyénk üzemtörténetírását. Nem tartanánk azonban helyesnek, hogy az esetlegesen kialakuló kollektíva az üzemtörténetírás monopolhelyzetben lévő írógárdájává nőné ki magát. Szólnunk kell a kiadványok külső formájának kérdéséről is. Kirívó jelenség, hogy kisebb jelentőségű üzemek gyakran a legdrágább minőségű papíron, sokszínű nyomásban adatják ki történetüket, a kiadványukban - az előzőekben felsorolt okok miatt - éles különbség van tartalom és forma között, vagyis a díszes kivitel mögött kevés a tartalom. Másrészt vannak olyan nagy hagyománnyal rendelkező vállalatok, amelyek egyszerű eljárással, teljesen kép nélkül vagy igen rossz minőségű képpel adatják ki történetüket és legfeljebb né- hányszáz példányban. Sőt ismerünk olyan esetet is, amikor a már megírt és értékesnek ítélt üzemtörténeti munkát nem adták ki, mert attól a magas nyomdaköltségek, illetve azok elszámolásának problémái elriasztották az illetékes vállalatot, holott a szerzőknek hosszú évek alapos kutató munkája fekszik benne, s a mű megjelentetése sok tekintetben fontos lett volna megyénk, sőt a Tiszántúl üzemtörténetírása szempontjából is. Hozzátehetjük: egy-egy mű megírása a szerzőknek nemcsak anyagi, hanem elsősorban erkölcsi ügye, s ez utóbbi csak a könyv kiadásával nyer méltánylást. Megítélésünk szerint nem jól értelmezett az üzemekben a kiadás célja sem. Hogy ez mennyire így van, kitűnik a terjesztés módjából is. E munkáknak elsődlegesen a vállalati kollektívára kellene hatnia. Mégis egyes üzemek kiadványukat nem osztják ki dolgozóik között, hanem ajándéktárgyként kezelve 169
