A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 1. 1974 (Debrecen,1974)

Mervó Zoltánné: A leányok iskolai oktatása Debrecenben a polgári forradalom előtt

classisokat is füjteni, még pedig ennek is oly nehezen tesszük szerit, kivált e szűk időben, hogy ha magunknak vagyon borotskánk, vagy szalonnátskánk, azt a szánkból is kéntelenittetünk eladni s abból az ő házoknak füjtőt szerezni”. Kérik, hogy az egyház a szülőktől fűtőre valót is kívánjon.

Az egyháztanácsi jegyzőkönyveket lapozva, 1764-től szinte minden esztendőben olvashatók a tanítók panaszai, hogy a szülők a fizetéssel elmaradnak, mivel azok gyermekeiket úgy taníttatják, hogy „tanitóról-tanitóra hordozzák" mindaddig, míg ki nem tanul, de sehol sem fizetnek. 1770-ben ismét panaszolják: „a szülék annyira nem fizetnek, hogy napi kenyerük sincs". Az Egyháztanács elrendeli, hogy a tanítók a restanciákat írják össze, a szenátorok pedig a nem fizető szülőket hivassák be és intsék meg. A tanács hajdúkat küldött ki a restanciák behajtására s foglalásokat tett, de kevés eredménnyel. Javulás később sem következett be. Ezért panaszolták 1792-ben ismét, hogy „a tekintetes tanácstól adott segítségnek semmi hasznát nem veszik, mert a szülék a kiküldött hajdúkat megvesztegetik s azok haszontalan zálogokat vesznek".

1805-ben a leánytanítók ismét a „dídactrumok" megjavítását kérik arra hivatkozva, hogy „mindennek három annyira ment az ára, az ő fizetések pedig a régi lábon áll". Az eklézsiái gyűlés elrendeli, hogy a leánygyermekektől ezután 4 VFt didactrum fizetődjék. A város pedig 1805-től kezdve évi 40 Ft fizetést állapított meg a leánytanítók részére. Ugyanakkor a „nationalis oskola" tanítóinak fizetését 40 Ft-tal emelték s ezzel évi fizetése 200 Ft-ban nyert megállapítást. Utóbbiak ezen juttatáson felül még termény- és fabeli járandóságot is rendszeresen kaptak a várostól. A nationalis iskola tanítónője 12 pozsonyi mérő búzát, 150 Ft készpénzt, a férfitanító 12 pozsonyi mérő búzát, 4 öl fát és 200 Ft pénzbeli járandóságot élvezett. Az utcai leánytanítók mindezeket nélkülözték, s továbbra is létbizonytalanságban éltek. Ezt tükrözi a „Tiz Ref. Leá- nyi Oskolák" tanítóinak 1836. január 2-án kelt beadványa, melyben feltárják, hogy a szülők „ . . . mihelyt tőllök a tanításért kirendelt fizetésünket. . . kérjük, szemtől szembe átkos, gyalázatos szókat reánk szórnak s gyermekeiket az iskolánkból elfogják". Ez a szomorú tapasztalat indította arra a leányok tanítóit, „ . .. hogy fizetésünk szebb és sikeresebb utón való beszedéséért, mivel munkásságunk országunk, királyunk és eklézsiánk törvénye szerint tsak egyedül hivatalunkhoz van kötve ... a Tekintetes főbíró, főcurátor előtt esedezzünk . .. Esedezünk annak okáért a Tekintetes ur kegyes tekintete előtt, hogy szivére vévén szánakozásra méltó állapotunkat, minket, de kivált hozzánktar- tozóinkat, akikre minden órában a gyámoltalan özvegység, árvaság és talán némely elődjeink példája szerént koldus bot is várakozik, amennyire csak lehet reájok bízott munkájoknak végbevitele által jobb állapotba helyeztetni ne ter- heltessenek".9 Mindezekre a válasz csak annyi volt, hogy ismét bekérték a restanciákról szóló kimutatásokat s vachtereket küldtek ki a tartozások beszedésére. Csak néhány adat 1837-ből a restanciákról: A Hatvan utcai tanító 170 gyermek után 19-ért kapott bért, a Czegléd utcai 112 tanítvány közül 5-6 gyermekért, az Ispotályban 153 gyermektől 124 Ft és 9 köböl termény gyűlt össze, míg a Miklós utcában 134 gyermek 120 Ft-ot, 34 véka búzát fizetett az oktatásért. Berekszászi Nagy Antalné kimutatásából kiderül, hogy néhai férje bériből 1400 VFt helyett 5 ezüst RFt, 100 köböl búzából Н/г vékát kapott meg.

A tanítók vaskos dossziéra terjedő panaszhalmaza, s abban gyakran a szülők szegénységére utaló megjegyzések megérlelték azt a gondolatot, hogy állandó fizetést kell biztosítani s a szülőket tehermentesíteni, ha a népoktatást eredménnyel kívánják folytatni. Ezt a feltevést kívánja megerősíteni az egy30