A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 1. 1974 (Debrecen,1974)

Szendrey István: Debrecen a Rákóczi-szabadságharcban

földesúri fennhatóság, mind a kiemelkedő erdélyi fejedelmek korában szabadon fejlődött, gyarapodott.4

Az életbizonytalanság, a pusztulás már II. Rákóczi Györgynek a fejedelemség visszaszerzéséért vívott harcai közepette elkezdődött. A fejedelem voltaképpen a várost és a környező települések hajdú népét tekintette fő támaszának. Gyakorta itt található ő maga is, seregével együtt, s ez annak ellenére nagyon súlyos teher, hogy katonáit igen szigorú fegyelemnek próbálta alávetni.5 Rákóczi támogatásáért a török haragja nem kerüli már el Debrecent, s Várad török kézre jutása után - 1660 - pedig szinte nap mint nap a váradi basák önkényeskedésének volt kitéve.0

Ettől az időtől a voltaképpen az erdélyi kincstár tulajdonát képező város három hatalmasság állandó zaklatásától szenvedett: továbbra is adóztatja az erdélyi fejedelem (Apafi), de sarcolja, dúlja, fosztja a török, tatár és immár a szatmári vár német parancsnoka is. Ez az a kor, amidőn az erdélyi fejedelem kegye mellett, a bécsi udvar védelmét is igyekszik megszerezni, biztosítani a maga számára, a szüntelen mozgó császári és török katonasággal szemben.7

Tehát voltaképpen Debrecen ebben az időben minden hatalom pusztításának kitett „szabad" település és noha jogilag az erdélyi kincstár fennhatósága alá tartozott és az ide menekült bujdosók is az erdélyi fejedelem hallgatólagos vagy tényleges támogatását élvezték és bár 1672-ben a bujdosók zöme innen indult a császári csapatok elleni támadásra, a város egyáltalán nem szimpatizált a mindjobban kibontakozó kuruc mozgalommal. Thököly Imre korában ez az ellenszenv már egészen kirívó. Amint Szűcs István írja: „Thököly kuruczai iránt, a város népe, szivélyes indulattal soha nem viseltetett."8

De vajon a város népéről van-e szó a kétségkívül mindvégig fennálló ellenséges viszonyban? Ez az a kérdés, amire sem ebből a korból, sem a Rákó- czi-szabadságharc idejéből kellő bizonyítékkal nem rendelkezünk. Ugyanis az minden kétséget kizáróan megfigyelhető, hogy Thököly Imre nem szíveli a város vezetőit, de a kuruc vezér katonái sem. Debrecen magisztrátusa pedig igyekszik elzárni a várost a kuruc katonák - ez többé-kevésbé más katonaságra is vonatkozik - elől. S amidőn Thököly 1680 telén Debrecenben akart volna szállást keresni seregének és magának, Debrecen fegyveresen ellenállt : „ . . . tömegesen kelt fel a kuruczok ellen".9

A város magatartása részben érthető. A többnyire fegyelmezetlen kuruc sereg beszállásolása semmi jóval nem kecsegtetett, de ugyanakkor nem nyert kíméletet a császáriaktól sem. Mert pl. a vasvári béke (1664) óta Hajdúböszörményben állomásozó császári katonaság állandóan fosztogatta a város határát s ez - furcsa módon - nem a császári csapatok ellen keltett gyűlöletet, hanem Böszörmény és Debrecen kapcsolatának romlását eredményezte.10

Ez a magatartása azonban nem mentette meg Debrecent a legkülönfélébb pusztításoktól. Hogy csak az igen közismert eseteket említsük: 1685-ben hat hónapra a városba szállt csapataival a kegyetlenségéről akkor már jól ismert gr. Caraffa Antal császári tábornok, aki 1 millió forintot préselt ki a debreceniekből. 1690-ben Galga szultán tatár hada „csupán" 21 és fél ezer forinttal sarcolta meg a várost. A váradi basa azonban már nem érte be ennyivel. Ű 40 ezer tallért hajtott be Debrecenen.11

Mint látni fogjuk, ezzel Debrecennek sem a sanyargattatása, sem bizonytalan jogállása nem szűnt meg. Sőt: mindkét vonatkozásban óriási problémák elé nézett még a város.

Ugyanis a török kiűzésének folyamatában a császári haderő mind sikere8