A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 1. 1974 (Debrecen,1974)
Gazdag István: Adalékok a debreceni kalapos céh történetéhez (1766-1848)
A megszerzett árusító helyet egyetlenegy céh mesternek sem volt szabad feladni. A debreceni kalapos mesterek rendszeresen eljártak a környező helységekben rendezett vásárokra: Nagyváradra, Margitára, Diószegre, Székely- hidára. Kálóra, Kisvárdára, Nyíregyházára, Böszörménybe. .. némelyek ugyan tucatszámra is készíttetnek az erdélyi kereskedőknek". A debreceni kalaposok selyem kalapot is árultak, de ezen a téren nehezen bírták a versenyt a bécsi, pesti és budai kalapkészítők divatosabb és olcsóbb áruival.26 A kalapkészítő mesterek évtizedeken keresztül a hagyományos termelési struktúrát alkalmazták. Nem jellemző tevékenységükre a termékek skálájának szélesítése. Egyedi példát azonban találunk vállalkozó szellemű mester kezdeményezésére, aki a hagyományos kalapok mellett „ . . . kéri cipők és más lábbeliknek gyapjúból leendő készítését megengedtetni". A városi tanács a céhbiztos véleménye alapján engedélyezte, hogy Kontz Ferenc kalapos mester „ . . . egyedül és kizárólag lábbeliket gyapjúból készíthessen".27 A céhmesterek és legények kapcsolata A korábbi patriarchális viszony a mesterek és a legények között a XIX. század elején mindinkább átalakult. A mesterek igyekeztek minél jobban kizsákmányolni a legényeket; növelték a munkaidőt, csökkentették a béreket, rosszabb ellátást nyújtottak, de e mellett egyre inkább elzárták előlük a mesterré válás útját is.28 A legények felismerve nehéz helyzetüket, közös erővel — összeszövetke- zéssel - igyekeztek helyzetüket javítani. A 20-as évekből származik az első olyan adat, amely a céh legények debreceni szervezkedését igazolja. A kalapos legények egy csoportja 1824 márciusában a vándorlási idő letelte után el akarta hagyni a várost. A kalapos céh atyamestere a legényeket azzal vádolta, hogy „ . . . valamely uj dolgot akarnának felforgatni és más társukal is fel- forgattatni".29 Nyilvánvaló, hogy a legények a mesterek bánásmódja és a rossz körülmények miatt elégedetlenkedtek, és félő volt, hogy az eltávozok a vándorló legények között kedvezőtlen képet festhetnek a debreceni mesterekről, aminek következtében tovább csökkenhet a Debrecenben munkát vállaló legények száma. A céhmesterek ezért a legényeket arra kényszerítették, hogy ígéretüket adják; nem cselekszenek semmit a céh ellen. A legények, hogy vándorlókönyvüket megbélyegző bejegyzés nélkül visszakaphassák, írásban tettek ígéretet, hogy a debreceni kalaposcéh ellen semmit nem tesznek. A 30-as években a legények többízben szembekerültek a céhvei. 1834 őszén a legények gyűlésükön tettlegesen bántalmazták egyik társukat, amiért rendtartásuk ellen vétett. A bántalmazott legény meghalt. Az ügyében felvett jegyzőkönyv és a Helytartótanácshoz előterjesztett jelentés szerint a mesterek ilyen esetekben nem avatkozhatnak közbe, mert a legények nem tűrik el a beleszólást, a munkát felmondják, tetemes kárt okozva ezzel mesterüknek. 1835-ben a városi ügyész több kalapos legényt perbefogott, mert szeptember 1-én „lázadási gyűlést tartottak" szabad hétfő biztosítása céljából. Megbüntették őket. Később is sor került hasonló mozgalmakra. 1838 őszén a városi tanács a céh feljelentése alapján három kalapos le9 Évkönyv 1974 129
