A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 1. 1974 (Debrecen,1974)

Balogh István: Debrecen politikai állapota 1790-1790-ben (Egy névtelen emlékirat 1791-ből)

panaszt, hogy a két testület tagjai a földhasználatban és a városi közjövedelmekben aránytalanul részesülnek.

A másik fogalmazványt 29 polgár alá is írta, ezek szántóvetők és kisebb kézművesek voltak. Ez a beadvány részletesebben adja elő a közönséges polgárok panaszát. A legfőbb sérelmük az, hogy — bár a megyék nemesek — három évenként rendszeres tisztújítást tartanak, és ezáltal meg van a lehetőség az alkalmatlan tisztségviselőktől való megszabadulásra. „Debrecenben ellenben mind a szenátorság, mind az esküttség holtok napjáig való és hivatalok után nemcsak fizetések és szabadságban való élések, hanem földdel is annyit bir egy szenátor vagy esküit, akinek semmije sincs, azaz sem háza, sem barmai, hogy egy curiát biró nemes ember földjével nem cserélne". Ugyanakkor az adófizető közcívisek a közföldekből annyira nem részesülnek, mint ameny- nyi adójuk és jószáguk után megilletné őket. „Némely eskütt annyira ment, hogy embertársainak sem ismeri" a többi polgárt. Hiába jelentgetik régtől fogva, a különböző királyi biztosok sem segítettek a bajukon.

A restaurációt az egész nép közbejöttével évenként kell megtartani. „Mivel a szenátusban levő tizenként férfiak többnyire atyafiak, a hatvan tanács s szintúgy a hatvan tanács választ esküiteket, szenátort is az választ. A két rendbeli tanácsos urainkból számolhatunk húszig, hogy sógor, vő, öcsém, bátyám és így ha húsznak egyenlő voxa vagyon, hogy mozdíthassuk meg a legnagyobb bajunknak is az orvoslását, ha minekünk cíviseknek szabad voxunk és restaurációnk meg nem engedtetik".

A két testület tagjai maguk számára kisajátították a pusztákat, az erdei haszonvételeket, a szabad borkimérést, holott ez utóbbi még a jobbágyokat is megilleti. Ami a legfőbb sérelmük, az eddig beadott folyamodásaikra érkezett felsőbb rendeleteket nem ismerik, eltitkolják előlük, ezért ezeket ezután közre kell adni.

A tanács által végrehajtott nyomozás során kiderült, hogy a beadványok szerzője egy Székelyhídi Mihály nevű, eredetileg Közép-Szolnok megyei származású szabómester, de a mesterségét már régen nem gyakorolja. A városban polgárjogot is szerzett, de néhány év óta ugyanilyen elégedetlenség szítása miatt örökre kitiltották a városból. Az aláírók elmondták, hogy ők a mostani tisztújítást az egész város népe által akarták megejteni, ezért akarták a folyamodást a felsőbb hatóságoknak felküldeni, „de mivel a restauráció a cívisek kedvére volt" letettek a felküldésről.32

Az áristomba zárt Székelyhídi ekkor nemességére hivatkozott, ezért a tanács átkísértette Bihar vármegye törvényszéke elé azzal, hogy ott járjanak el ellene. Az alispán egy hónap múlva elbocsátotta, erre Székelyhídi a helytartó- tanácshoz folyamodott, hogy rajta, mint nemes emberen elkövetett sérelem miatt elégtételt és kártalanítást kapjon. A beadványban azt állította, hogy ő csak annyit mondott: nem a katonák, hanem a tanács az oka a katonák és polgárok súrlódásának, mert ha kaszárnyát építettek volna kívül a városon, nem kerülnének a katonák gyanúba, „mert a kaszárnyában lenne hús, kenyér, bor, ser, pályinka" úgy, hogy a németeknek nem volna szükségek a városba való jarasra.

Az emlékirat írójának kétségtelen tájékozottságát tehát más adatok is megerősítik. Jóltájékozottságának és megállapításainak értékét csupán az csökkenti, hogy a tényeket és eseményeket a legfelsőbb kormánykörökben év110