A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 1. 1974 (Debrecen,1974)

Balogh István: Debrecen politikai állapota 1790-1790-ben (Egy névtelen emlékirat 1791-ből)

ott lakó asszony, Riehl Magdolna azt beszéli, hogy a tüzeket maga a tanács okozta, így akarván a nép nyugtalanságát fokozni. A nőt a város kérésére letartóztatták, a nyomozással a helytartótanács Péchy Imre alispánt, kir. biztost bízta meg. A vizsgálat a következő évre is áthúzódott, a királyi biztos a nő vádaskodását alaptalannak találta.49

A tűzvészek miatt a katonaságellenes hangulat átcsapott valóban nyíltan hangoztatott németellenességbe is. Ezt bizonyítja két panasz - bár a panaszok aligha függetlenek egymástól. Az egyiket a sóház vezetője, Eckhart nevű inspektor, a másikat a harmincad hivatal ellenőre, Reschl János adta be. Az előbbit a Szent Anna utcai kapun — ma a dohánybeváltó áll a helyén - kívül álló sóház körül csoportosuló tömeg fenyegető magatartása ijesztette meg, a másik azt panaszolta, hogy az egyik mészáros nem akart neki húst adni, hiába figyelmeztette, hogy ő királyi hivatalnok. A mészáros a vevők előtt úgy nyilatkozott volna „hogy inkább adja a húst a kutyának, mint a németnek”.50

Az emlékirat szerint a várost vezető patríciusréteg és a megyebeli nemesség az uralkodóház, a német uralom és katolikus egyház ellen egy húron pen- dül. A városi magisztrátus a város falain belül, a város népén teljes és töretlen módon uralkodik. Az első vádra már fentebb láttuk, a követutasításból inkább az derül ki, hogy a látszólagos egyetértés alatt mélyreható ellentétek húzódtak, ami nem zárja ki, hogy egyes esetekben a város vezetői és a megyék nemesi vezetősége egy akaraton is lehettek.

A II. József halálát követő hónapokban azonban a magisztrátus egyáltalán nem volt olyan szilárd ura a városnak, mint azt a látszat mutatta. A szabadság és egyenlőség eszméi nemcsak a felső köröket - a kiváltságosakat - hatotta át, saját szempontjaik szerint értelmezve az alsóbb rétegek is bejelentették igényeiket jogaikra. A jobbágyok mozgolódásáról sok adatunk van, de a városi polgárság plebejus rétegének megmozdulásáról eddig nem sokat tudtunk. Főleg abban a tekintetben, hogy a terjedőben levő egyenlőségi eszmék lent a mélyben mennyire hatottak. A debreceni eseményekből az ország városaira aligha lehetne általánosítani, de itt a több évtized óta hol lappangó, hol feltörő plebejus-patrícius ellentét éppen ezekben a hónapokban jól megfogalmazva került nyilvánosságra.

A mozgalom kezdete - ezt igazolta a későbbi vizsgálat - még az uralkodó halálát követő hónapokra és május 3-i tisztújítást megelőző napokra esik. A főbíró csak május 19-én szerzett tudomást róla. A megindított nyomozás során a résztvevők neve, az iratok, a beadványok fogalmazványai is előkerültek.51

Az elégedetlenek két folyamodást szerkesztettek, az egyiket a királyi kancelláriához akarták felküldeni, a másikat a később összeülő országgyűléshez. Mindkettőt megfogalmazták már május 3-a előtt, de aztán nem küldötték el. Sőt volt még egy harmadik fogalmazványuk is, ezt a parasztok sérelméről írták, de a nyomozás erre a pontra nem terjedt ki.

A két folyamodás a rendszeres tisztújítás visszaállítását kívánta, de egészen más okból, mint a patrícius réteg. Az első folyamodvány szerint erre azért van szükség „hogy a szenátorság és esküttség örökös kenyér ne legyen, hanem a cívisek által választassanak”. Ez a követelés a már közel száz éve kialakult városigazgatási rendszer ellen irányult. A XVIII. század első harmadától kezdve ugyanis állandó gyakorlattá vált, hogy a szenátus lényegében önmagát egészítette ki, sőt a választott hites közönség tagja is csak az lehetett, akinek személyét a kisebb tanács megrostálgatta. Az irat megismétli azt a sok évtizedes

109