Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1914

még egyszer bevonultunk szeretett iskolánkba, amelynek első emeleti folyosóján szép rendben meghallgattuk igazgatónk tanévzáró szavait, aki a következő gondolatokat fejtegette :

„Összegyűltünk még egyszer és ezen tanévben utoljára, hogy együttesen hálát adjunk a jó Istennek azért a sok kegyelemért, amelyben bennünket ezen háborús tanév folyamán oly bőven részesített, s azután ismét egy rövid időre búcsút mondjunk szeretet iskolánknak és egymásnak.

Nagyon súlyos időkben éltük át ezt az iskolai évet, amely időknek terhét és fontosságát közülünk igen sokan mintha még nem éreznék és nem látnák. Hiszen többen különösen a tanév vége felé olyan gondtalanul és jókeddvel űzték játékaikat, mintha csak derült, békés napfény ragyogna Európa földjére s benne épen édes hazánkra. Pedig vészes felhők tornyosultak össze felettünk : a cselszövés, a gonoszság és a nemzet pusztítás vészes zivatarjai. Honfitársaink és testvéreink nagy része ott küzd a haza határain túl a véres csatatereken, küzd hősi bátorsággal és szent önfeláldozással nemzetünk létéért, hazánk épségéért.

Gonosz lelkű diplomaták soviniszta nemzeti önzéstől elvakítva megzavarták a nemzetek közötti békét, felrázták a lelkek mélyén ott szunyadó nemtelen indulatokat, amelyeket a keresztény kultúra már némileg megfékezett, s egymásnak uszították a keresztény műveltség által mindinkább egymáshoz fűzött népeket. Sokhelyt nemtudók és ártatlanok küzdenek egymás ellen — meg nem értett célokért.

A legnagyobb veszedelmek épen apostoli királyunkat és édes hazánkat fenyegetik. Ezért történelmünk ezen legnagyobb krízisében a haza elvárja minden fiától, hogy kötelességét teljesítse. Egyikünknek sem szabad tehát tétlenül néznie ezt a valójában létért való küzdelmet, hanem benne mindnyájunknak hivatásunkhoz és tehetségeinkhez mérten részt kell vennünk. Jó tanáraink már rég elszántan ott küzdenek a harctereken ; tanulótársaink közül is többen vonulnak be katonai szolgálatra, akiktől elvárjuk, hogy nemzetünk és iskolánk becsülete szerint fogják megállni ott a helyüket.

Nekünk pedig, akik még itthon maradunk, legfőbb kötelességünk, hogy jelenleg teljes buzgalommal igyekezzünk pótolni