Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1911

M ~

PÁL ANTAL

__

Í857.—

Í9ÍÍ.

1880. február 25-ét írták. Egy kis temetési menet vonult az irgalmas nővérek helybeli halottas kápolnájából a katholikus temető felé. Egy végzett theologust, kit Fogarassy Mihály püspök már diakónussá szentelt vala, Köpi Károlyt kisértük ki végső nyugvó helyére. Az egyházi szertartás elvégzése után Pál Antal, IV. éves theologus mondott osztálytársához a sírnál utolsó Istenhozzádot. Szívből szívhez beszélt. Meghatóan ecsetelte a szegény szülők bánatát, kik e gyászos pillanatban messze-messze Székelyföldön siratják életök reménységét, boldogságát s kik mint az ó-szövetségi Rachel sírva keresik majd egyetlen fiukat'és'megvigasztalódni soha nem tudnak, mert az már nincsen többé, megemlékezett azon lelki fájdalmakról, melyek a bóldögültát' gyötörték, midőn mint egykor Mózes a Nebó hegyén, ő is csak távolról láthatta küzdelmeinek, vágyainak célját, az ígéretnek epedve óhajtott földjét, de abba már belépnie az Úrtól neki meg nem adatott ... és én jól emlékszem, hogy mi papnövendékek mindnyájan zokogtunk . . . Ekkor hallottam először Pál Antalt beszélni s ettől a perctől kezdve szivemhez, lelkemhez volt nőve. A papnevelő intézetben ő lett mentorom és szárnypróbálgatásaimban jóakaró és szigorú mesterem ; majd évek múltával az egyetemi éveket együtt végeztük, együtt laktunk, együtt tanultunk, együtt vizsgáztunk, — az életben pedig a jóságos Gondviselés meg nem hálálható intézkedése újból és végleg összehozott, összefűzött egymással . . . Csaknem 27 évet éltünk át állandóan és szorosan egymás mellett barátságban, szeretetheti, kölcsönös megbecsülésben. Váratlan halála sokakat megrendített ugyan, de én a klasszikus költővel sóhajthatok föl:

,Multis ille bonis flebilis occidit,

Nulli flebilior, quam mihi . .

1*