Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1911
10 kodásnak szentelte. A „Közművelődés“, melynek állandóan élete végéig munkatársa és nehány éven át társszerkesztője, meg felelős szerkesztője volt, őrzi költői és prózai termékeit. Költeményeiben feltaláljuk a tiszta, őszinte hangot, a mélységes érzést, a borongó fájdalmat s nagyon gyakran felcsendül bennök a csiszolt és finomult köhői érzék, a nyelv tökéletessége, csengő tisztasága, a magyar népiélek bennsőséges megértése. Csendes lemondás, mélabús érzelem, bánatos hangulat költője volt ő s mint ama tengeri kagyló, amely fájdalmak közt hozza létre a legszebb és legértékesebb drágagyöngyöket, ő is — mondhatnék — fájó szívvel teremti verseit. „Boldog vagyok nagyon itthon, Örömimet itt szakítom, S ha szivemet a világ megbántja, Megvigasztal múzsám síró lantja.“ énekli magáról. Csupán a magányban, a visszavonultságban találja helyét, itt nyugszik meg, itt valósággal felüdül. ,,Hagyjatok itt békét nekem! Ügy szeretem én itt! Nem irigylem városotok Üres, léha fényit. ír Nem irigylem azt a pompát, A játékot, élvet. Mennyi nyomort, mennyi bűnt rejt Az a fényes élet. ír Nem irigylem csillogását, Hazug boldogságát, Szebb, mit nekem a természet, Erdő, mező, lomb ád . . S ki nem helyeselné Pál Antalnak ezen nemes, ideális világfelfogását ? S ime vajmi sokan vannak, kik nem érzik soha szükségét annak, hogy egyedül legyenek; ezek mindig társas életet élnek s mindig kell valakivel társalogniok ; ezeket egészen beteggé teszi már csupán az a gondolat is, hogy egyszer mégis csak meg kell saját magukkal is ismerkedniök. Ezek az üres haszontalan emberek,
