Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1911
11 a herék, akiket sohasem lehet elég korán kidobni a méhkasból. Akinek lelke van s a kiben ideálizmus lakik s az átélt napon és órán túl tekint, annak számára nincs becsesebb valami, mint egy kis magány. Minden napból kierőszakol legalább egy órát a maga számára. Ekkor beleéli magát abba a gyermeki állapotba, amikor elfelejtett maga körül mindent. Ilyenkor a leikével számol, Istennel beszél s az életnek mélyebb forrásait hallja maga körül buzogni, melyek lágy és finom zene hangjain szólanak hozzá s ezen ihletett percekben az élet keserűségei és csalódásai felett képzelete aranyhidat alkot, melyen lelke az égbe emelkedik. Most már érteni lehet Pál Antal magányszeretetét. Mélyen érző, teljesen vallásos lelkülete ilyen órákban emelkedett Istenhez s itt az örök szépség és jóság forrásaiban megittasult lelke dalra fakad s dalban lel örömet és vigasztalást. Prózai munkálkodása, eltekintve pedagógiai irányú és társadalmi cikkeitől, finn nyelvből fordított népmeséktől, a magyar nyelvészet terén mozog. Mint a Batthány-könyvtár őre alapos nyelvészeti vizsgálat tárgyává tette a Döbrentey-coclex nyelvi sajátságait, niég pedig nagyon helyesen: hangtani, alaktani és szótaní szetn- pontpól. A „Philologiai Közlöny“ örömmel üdvözölte ezen becses munkát. Irt aztán nyelvészeti apróságokat többnyire No. 7. jegy alatt; a régi s történelmi nevezetességű Jerichóban ugyanis első lakásának 7. volt a száma. Ezek a nyelvészeti apróságok a helyes magyarságot forszírozták — ha ezt a szót most Pál Antal hallaná! — beszédben, írásban egyaránt. Kigúnyolta a helytelent, megmagyarázta és ajánlotta a helyest. A sok közül csupán csak egy példát legyen szabad felhoznom. Egyik klérikus — nevére már nem emlékszem, de az amúgyis mellékes — valamelyes ügyben Pál Antalhoz fordult még pedig Írásban. Névjegyen adta elé a kérését. A névjegy maga így szólt: N. N. növendékpap. . Hallotta — így szólt hozzám Pál Antal a legközelebbi szerkesztőségi gyűlésünkön — hallotta, hogy már növendékpapok is vannak?“ „Hát már hogy és miért ne volnának?!“ mondám jámbor ábrázattal. „De növendékpapok ? Nem érti? No majd megmagyarázom a lapban.“ A „Közművelődés“ következő számában csakugyan „A növ. pap“ cím alatt érdekes nyelvészeti csevegést irt, melynek ez a csattanója: „Mindenek előtt kijelentem, hogy nekem alapos kifo-
