Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1905
XIII nes útján haladnak az életen át és nem akarják még egy gyermeknek hajaszálát sem meggörbíteni. De ők rari nantes in gurgite vasto, — kevés úszó a nagy forgatagban, — kiváltságolt úszók a világ-oceánon, mert szerencsés vérmérsékletet örököltek, jó nevelést kaptak és olyan viszonyok és körülmények között élnek, hogy szinte lehetetlen valami szégyenletest tenniök. Hanem cselekedeteik mellett vájjon mindig olyan tiszták gondolataik és szándékaiké? Nem rejtőzik-e nemes gondolkodásuk leple alatt sokszor a legszennyesebb önzés, sőt az önistenítés, az önimádás? Egész életemben emlékezetesek nekem azok a szavak, amelyeket egy mélyen gondolkodó és becsületes férfiú nem átallott önnönmagáról elmondani: „Nem ismerem a gonosztévő lelkiismeretét, csak a becsületes emberét ismerem és az is valami ijesztő!“ Az agnoszticizmus theóriája alapjában is hamis. Ki- csorbitja az emberi észt, mivel az igazság uralmát korlátolja, amidőn azt csupán az érzékekkel észlelhető dolgokban ismeri el. Hinni akarom az anyagtalan léleknek létezését, magyarázza az agnosztikus, — mihelyt sikerül azt külső tapasztalással bebizonyítva látnom, — vagyis mihelyt sikerül azt a testből kivenni, megvizsgálni és akkor helyére ismét visszatenni; vagy ha sikerül a boncoló késsel legalább megérinteni. De hisz a léleknek, hogy érzékelhető legyen, tért kellene foglalnia, színnel és súllyal bírnia, szóval az érzékelhető lélek már nem volna lélek* hanem test. Aki pedig a boncoló késsel akarja a lelket megérinteni, ott keresi azt, a honnan már elszállott. — Különös logika! Mit mondanánk a tudósról, a ki tagadná erdeink kedves énekesének, a fülemülének létezését azért, mivel őt az üres kalitkában nem találja! Hamis és káros az agnoszticizmus elmélete azért is,
