Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1905

XIV

mert Isten és a túlvilági élet létét tagadja, vagy e kérdéssel legalább is nem törődik. Ezáltal az erkölcsi törvények elvesztik egyetlen, dönthetetlen alapjukat és megsemmisül a magasabb és nemesebb tetteknek minden hathatós indítéka. Felfogta ezt a költő, aki az agnosztikus következő versére:

Az embernek igazában véve nem szükséges az Istent nagyon szeretnie, Ha becses neki az erény és a haza.

így válaszolt:

Csupán bolond szólhat így: „Elapadt a hegyek forrása? - Nem baj! Csak a városban a vízvezeték ki ne apadjon.“

Tisztán az észből származó, Istentől független erkölcstan hasonlít az alapnélkül való épülethez, hasonlít a zsinórhoz, mellyel az ember maga-magát megköti, de amelyet minden pillanatban föl is oldhat. Benne a kötelesség és erény fogalma az udvariasság, tapintat és földi előnyöket tervező okosság nevével azonos. A becsület fogalma pedig vallási alap nélkül csak a lelkiismeretnek üres árnyékává sülyed.

Az agnoszticizmus végre nem más, mint a lélek kiéheztetésének theóriája, mert azt kívánja tőle, hogy az Istennél való igazi halhatatlanságról lemondjon az üres hírnév kedvéért, ami legkésőbb az emberiség kihalásakor eloszlik. Egyáltalán lemondani késztet a legfönségesebb emberi törekvésekről, jólehet az ember évezredek tapasztalása szerint animal religiosum: vallásos állat. Az emberiség, vagy legalább annak javarésze fizikai, tudományos, társadalmi, esztétikai, családi szükségleteinek kielégítése mellett mindig kereste az Istent és élni kivánt Istenben és Istennel. Es a vallási igazságok kutatásának ösztöne az emberre nézve nem volt mellékes dolog, nem fényűzés, nem luxus, még olyan értelemben sem, mint pél-