Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1905

VII

(II. 3—9.) „ Testünk hamuvá lesz és lelkünk elszélecl, mint a gyönge lég és elmúlik életünk, mint a felhőnek nyomdoka és eloszol, mint a köd, mely elüzetett a nap sugá- ritól és annak melegségétől leveretett. . . Jérték tehát és éljünk a jelenvaló jókkal és élvezzük gyorsan, még az ifjúkorban, ami teremtetett. Drága borral és kénetekkel töltekezzünk és ne múljék el tőlünk az idő virága. Koszo- rúzzuk meg magunkat rózsákkal, mielőtt elhervadjanak; egy mező se legyen, amit el ne járjon a mi kívánságunk. Senki közülünk részvétlen ne legyen tobzódásunkban, mindenütt hagyjuk jeleit vigasságunknak, mert ez a mi osztályrészünk, ez a mi sorsunk.“

Midőn a római míveltség már tűnőben volt, az epi- kureusok ezt íratták sírjukra: A világra jöttem, mi végre, nem tudom; éltem, mi célból, nem tudom; meghaltam, miért, nem tudom. Csak annyim van, a mennyit megettem és megittam: quod edi, bibi, mecum habeo.

De honnét vették az eszközt a folytonos orgiákra, kicsapongásokra ? honnan vették ? Módját megjelöli a régi zsidó kéjelgő, a midőn fölkiált (Bölcs. 2. 10. 11.): „Nyomjuk el a szegény igazat és ne kíméljük az özvegyet. Az legyen törvényünk és igazunk, hogy erősebbek vagyunk.“ Más szóval, ha magadnak nincsen pénzed, lopj és sikkassz !

Pesszimizmus. — A szibariták mellett, akik ezzel a jelszóval támolyognak át az életen: evoe Bache, evoe! föl a borral, föl a kártyával, föl a dőzsöléssel! mellettük, vagy, helyesebben mondva, közöttük haladnak mások, akik az életet szidalmazzák és átkozzák: ezek a pesszimisták. Azt tanítják, hogy az életnek értéke semmi, hogy az csak baj, mindenképen csak baj. Csupán két alkotóeleme van : a céltalan és folytonos szenvedés és a bor